Egy örökkévalóság volt, amíg becsekkoltam a reptéren. Úgy éreztem magam, mint tű a szénakazalban. Ennyi embert még életemben nem láttam egy helyen, pedig párszor már megfordultam JFK-n. A legtöbben a telefonjukkal a fülükön várakoztak, páran a könyvükbe temetkeztek, egy anyuka pedig felváltva rohant a két gyermeke után. Na, őt cseppet sem irigyeltem. Reménykedtem, hogy nem egy géppel utazunk majd... Bár csak 1 óráról van szó, nem kívántam a gyerek zsivajt hallgatni. Kell egy kis nyugi, legalább a felhők felett adassék ez meg.
13F. Ablak melletti hely! Ez az! Tudom, sokan rettegnek a repüléstől, de engem valahogy kikapcsol és feltölt egyszerre. Imádom bámulni a fodrozódó felhőket, ahogy a nap sugara megvilágítja őket. De a legnagyobb kedvencem a felszállás! Amikor a gép ráfordul a kifutópályára, és tudod, hogy hamarosan már a levegőben vagy, de még előtte a sebesség belenyom az ülésbe... Lehet őrült vagyok, de nekem ez az adrenalin!
Mielőtt még felszálltunk volna, gyorsan írtam egy üzenetet Sebastiannak. Nem igazán volt időnk reggel elbúcsúzni. Kicsit hosszúra nyúlt az éjszaka... Én is alig bírtam kinyitni a szemem, mikor megszólalt az ébresztő reggel 5:30-kor. Ő meg pláne. Csak egy cetlit hagytam neki, gyorsan lezuhanyoztam és bedobáltam pár ruhát az utazótáskámba, ami a kezeim közé akadt. Az öltözködés is hasonlóan hanyagul sikerült. A terminálban várakozva vettem észre, hogy kifordítva vettem fel a pulcsimat, a hajam pedig úgy áll, mint a szénaboglya, hiába kötöttem lófarokba. Nem lehetünk mindig tökéletesek, nem?
Jó reggelt!
Én már a gépen ülök, hamarosan felszállunk. Írok, ha megérkeztem!
Puszi,
Millie
Választ egyelőre nem vártam tőle, 9 óra múlt. Biztos alszik még. Neki nem kell időre menni dolgozni... Mindig is arra vágytam, hogy egyszer én is megtapasztalhassam ezt, de ez a világ elérhetetlen számomra. Legalábbis nem látom magam előtt, ahogy a világ több országát kiszolgáló cégem irodájában ülök és meetingelek a milliárdos befektetőkkel. Ez nem én vagyok. Az én életem ennél sokkal egyszerűbb. Ha pedig őszinte akarok lenni, nagyon is hiányzik az az egyszerűség, ami pár napja még az enyém volt. A mostani létezésem kicsit sem mondható nyugisnak... Ezért vártam annyira, hogy végre Washingtonba érjek. Anyukámnak még éjszaka dobtam egy sms-t, hogy ma érkezem. Reggel aztán csörgött is telefonom, pont az ébresztő után, de nem voltam kompatibilis arra, hogy felvegyem. Igen, anyukám tipikusan a hajnali szülők csoportjába tartozik. Mire te kikelsz az ágyból, ő már reggelivel vár az asztalnál, és az ebédet is feltette főni...
Furcsa módon még mindig a terminál előtt várakozott a gépem. Lassan fél órája álltunk egy helyben. Nem igazán értettem, mi történik, ráadásul nem csak én voltam nyugtalan. A többi utas is türelmetlenül várta a felszállást. Aztán egyszer csak megjelent egy férfi, fújtatva lépett fel a repülőre. Valószínűleg őt vártuk, mert egyből elkezdtünk tolatni, és a kifutópálya felé vettük az irányt. A késlekedő utas pedig felém. Na, ennyit arról, hogy nyugiban, egyedül utazok. Ekkor még nem sejtettem, hogy a nyugalom cseppet sem fogja jellemezni az elkövetkezendő egy órámat...
A férfi mellém ért, levette a fejéről az arcába húzott, fekete baseball sapkáját, és nagy vigyorra jelezte, hogy mellettem fog ülni. Ez a nagy vigyor pedig nem másé volt, mint Josh-é. Azt hittem, rosszul látok. Az exemmel és a feltételezett zaklatómmal egy fémdobozba leszek bezárva a levegőben pillanatokon belül. Ezt mindennek nevezném, csak véletlennek nem. Vajon honnan tudta, hogy ezzel a géppel utazok? És egyáltalán miért akar ő Washingtonba repülni?
- Josh! Mi a szar? Mit keresel itt? - suttogtam idegesen. Neki bezzeg nem fagyott az arcára a mosoly, továbbra is kaján vigyorral vizslatott.
- Hát Washingtonba repülök - vágta rá. Azt hiszi, hogy vicces, pedig cseppet sem... Éppen ellenkezőleg. Egy idióta.
