Tudtam, hogy Sebastian a maga sajátos módján őrült, na de hogy ennyire... Képes volt mindent eldobni, és Washingtonba utazni. A telefonbeszélgetésünk között maximum másfél óra telt el. Hogy a francba került ide ilyen gyorsan? A még fontosabb kérdés pedig az, hogy honnan tudja a családom címét? Gyötört a kíváncsiság, de a válaszokra még várnom kellett. Most fejest kellett ugranom abba a bizonyos szartengerbe...
- Millie, mi folyik itt? - anyám remegő tekintettel várta a magyarázatomat. A tekintete a szoba egyik sarkából a másikba cikáztak. Köztem és Sebastian között.
- Anya, ő itt Sebastian - nyeltem egy nagyot. Fogalmam sem volt, hogyan mutassam be, hiszen én sem tudtam, hogy valójában hányadán állunk.
- A pasija - vágott közbe az öltönyös látogató, és már nyújtotta is a kezét anyám felé. - Ne haragudjon Mrs. Brown, hogy üres kézzel érkeztem, engem is váratlanul ért ez a látogatás - anyukám pár másodpercig hezitált, aztán kezet rázott a nem várt vendéggel. Mindenki meredten bámult rám, kivéve a nagyit. Le merem fogadni, hogy ő élvezte ezt az egészet. Bár a mosolyát próbálta elrejteni, belül biztosan kacagott. Nem kifejezetten rajtam, hanem a helyzeten. Már csak a szokásos boros pohár hiányzott a kezéből csurig töltve a legszúrósabb szagú vörösborral...
- Figyelj haver, el vagy tévedve... Ez egy családi ebéd, szerintem senki sem hívott... - Josh acélos hangja törte meg a csendet. Végre nem engem vizslattak a perzselő szempárok, bár tudtam, hogy itt nekem kell rendet tennem. Ide vezet a hazudozás...
- Nem vagyok a haverod - szólalt fel Sebastian. Az arca kezdett megfeszülni, bár magához képest kifejezetten jól leplezte a dühét. Engem már biztosan a falhoz nyomott volna... - Akinek nincs itt keresnivalója, az te vagy. A rendőrséget már értesítettem, hamarosan itt lesznek - tette hozzá.
- A rendőrséget? Millie, miről beszél? - kétségbeesetten fordult felém anyám. Eddig is a szakadék szélén álltam, de Sebastian most a mélybe lökött.
- Anya, kérlek nyugodj meg... Mindent elmagyarázok, csak nem itt és nem most - az agyam menekülő üzemmódba kapcsolt. Felpattantam az asztaltól és mindenkit hátrahagyva kirohantam az utcára. Nem tudom merre, csak mentem. Elegem volt mindenből és mindenkiből. Össze voltam zárva olyan emberekkel, akikkel semmi pénzért nem akartam egy fedél alatt tartózkodni. Én csupán a családomat akartam meglátogatni, erre tessék...
A távolból a nevemet kiabálta valaki. Érces, mély hang. Sebastian. Még gyorsabban szedtem a lábam, már-már szinte futottam. Most az ő társaságára sem vágytam. Kicsit sem...
- Állj meg, Millie! - persze utolért. Elkapott a vállamnál. - Hé, nyugi! Itt vagyok, nincs semmi baj!
- Épp ez a baj Sebastian, hogy itt vagy! Hogy hozhattad fel anyám előtt a rendőrséget? - ezen a ponton eltört a mécses. Életemben nem sírtam annyit, mint az elmúlt napokban. A könnyeimből folyót lehetett volna fakasztani.
- Veszélyben voltál, mit tehettem volna? - vágta rá.
- Nem Sebastian, tévedsz. Nem voltam veszélyben... Megoldottam volna egyedül, nagy lány vagyok már, nem szorulok arra, hogy te folyamatosan a nyomomban legyél - kíméletlenül söpörtem az arcába a szavakat. Most aztán örülhetnek a szomszédok, megkapták a műsort. Lesz min csámcsogni legalább egy fél évig...
- Mégis mit tettél volna? Egy ágyba fekszel vele és eljátszod a családod előtt, hogy milyen boldog vagy? - a szunnyadó szörnyeteg felébredt. Elhomályosította a düh a tekintetét.
- A magam szerencsétlen módján elmondtam volna az igazat anyámnak. De te mindent elbasztál - ellöktem magamtól. A legkevésbé vágytam az érintésére. - Tűnj el Sebastian!
