Furcsa helyzeteket tud teremteni az élet. Szemléltetésül vegyük csak az én példámat. 28 éves New York-i nő vagyok. Van egy viszonylag jó munkahelyem, ahová hetek óta be sem tettem a lábam, és azt sem tudom, hogy valaha befogom-e még. Az elmúlt hónapokban megfenyegettek, elraboltak, percekig halott voltam, elvesztettem édesanyámat, és bezártak egy másik földrész országába. A húgomat gyilkosnak titulálják az emberek, legalább százan keresik, és úgy őriznek minket, mintha a királyi család lennénk. Ezeknek tetejében idén háromszor meg is kérték a kezemet. Elsőként Josh próbálkozott, majd kétszer az a férfi, aki a világot jelenti számomra. Most pedig itt térdel előttem, remegő kezében csillog a gyémántgyűrű és lélegzetvisszafojtva várja a válaszomat.
Hazudnék, ha az mondanám, hogy így képzeltem ezt a pillanatot. Tudom, tudom... Már a múltkor is fennakadtam ezen, de most nem erre akarok kilyukadni. Éppen ellenkezőleg, arra szeretnék rámutatni, hogy valójában mennyire nem számít a hol és mikor. Csak az számít, hogy ki térdel előtted, epekedve várva a válaszod.
Előttem Sebastian Miller térdelt. A maga elcseszett módján, a világ legtökéletesebb embere. S hogy miért elcseszett? Mind azok vagyunk. Mind hozunk magunkkal olyan tulajdonságokat, akár gyerekkorunkból, vagy épp felnőtt életünk bizonyos szakaszából, amelyek elcseszetté tesznek. Viszont a kezünkben ott van a lehetőség. A lehetőség arra, hogy változtassunk. Innentől pedig csak rajtunk múlik. A türelem a legjobb barátoddá válik, amíg a változás rögös útján sétálsz. Nehéz elindulni, tudom. Félelmetes. De az út végén ott fog várni az az éned, akiért megéri küzdeni. Sebastiannal együtt lépkedünk az ösvényen. Kemény csatákat vívunk közben, egymással és az elemekkel egyaránt, de végig kéz a kézben járunk. Együtt kezdtük, akkor hát együtt is kell befejeznünk, nem?
Megszámlálhatatlan alkalommal gondolkoztam rólunk. A mi történetünk ugyanis nem hétköznapi. Már a találkozásunk sem volt az. És a szerelmünk sem az. A romantikus filmek ugyanis azt nevelték belénk, hogy majd az igazi mellett minden tökéletes lesz, csak nevetsz és kergeted a réten a pillangókat. Ez a világ legnagyobb hazugsága. Ezek ugyanis mi voltunk Josh-sal. Tökéletesnek tűnő élet, soha egy komolyabb veszekedés, és a boldogság illúziója. Sebastian mellett pedig egy katasztrofális élet jutott: rengeteg sírás, fájdalom, de a boldogság teljes valójában. Valamiért a sors így rendezte, hogy a legnagyobb szarban sodort egymás mellé minket.
Mindez pedig nem működne a megbocsátás nélkül. Sebastian bizony csinált jó pár olyan dolgot, amitől a hideg futkosott a hátamon. Mégis megannyiszor bűnbocsánatot nyert. És hogy miért? Mert leírhatatlan szerelmet érzek iránta. Pedig minden olyan gyorsan történt. Nem vágytam társra, de ő berúgta a házam ajtaját, és észrevétlenül magához láncolt. Most pedig rajtam a sor, hogy bizonyítsam az érzéseim, és felruházzam a bizalmam láthatatlan leplével. Megelőlegezett bizalom? Igen... Vakmerő vagyok? Igen... Leszek-e a felesége? Igen...
A másik lepedőt magamra dobva rohantam a karjaiba. Ezúttal nem bánatomban sírtam, hanem örömömben. Hosszú percekig csak öleltük egymást a földön kucorogva, a szuszogásából pedig tudtam, hogy ő is meghatódott. Ez nem csak nekem volt nagy dolog. Neki is. Belevágott egy új életbe, kompromisszumokat kötött, és ígéreteket tett.
- Szeretlek, Millie Brown... - a tenyerében fogta az arcomat. Csillogtak a szemei, a háborgó óceán, békés tóvá szelídült. Pontosan ez volt, amiről napok óta álmodtam. Ezt az érzést éreztem akkor is, mint most. Ugyanígy bámultunk egymásra, és körülölelt minket a nyugalom.
- Én is szeretlek, Sebastian Miller - vágtam rá. Annyira egymásba borultunk, hogy a gyűrűt fel sem húzta az ujjamra. A vörös dobozka ott hevert mellettünk, még mi a szerelmünket ünnepeltük. Mondhatni a legnagyobb bajban...
