Sebastian Miller a világ legtitokzatosabb embere. Bizton állíthatom. Mikor azt gondolnám, hogy ismerem, kiderül, hogy valójában semmit sem tudok róla. Semmit... Hónapok óta együtt vagyunk, és bár sikerült lehámoznom róla jó pár réteget, még közel sem jutottam el hozzá. Hozzáteszem, az ígéretéhez tartotta magát. Dolgozott. Kőkemény harcokat vívhatott azért, hogy eljusson erre az érzelmi szintre, ahol most tart. Sokszor a mai napig eszembe jut, mikor büntetéssel fenyegetőzött, vagy hirtelen felindulásból a falhoz nyomva majdnem megfojtott. Néha azért még előjön ez a Sebastian, bár sokkal enyhébb formában. Továbbra is szereti érvényesíteni az akaratát, de legalább tiszteletben tartja az enyémet is.
Kifejezetten foglalkoztatott, hogy hol gyökeredzenek benne ezek a dühkezelési és dominanciális problémák. Tudom, hogy nehéz gyerekkora volt. Egymás után mondtak le róla a szülei, de mélyebben sosem beszélgettünk még erről. Mi történt utána? Hogyan érte el mindazt, amije van? Rengeteg megválaszolatlan kérdés. A múltjáról szinte semmit sem tudok, csupán a jelenében létezem, közben pedig már a jövőjébe akar.
A kijelentése pont ezért csapott kegyetlenül arcon. Szeretjük egymást, ez rendben van. Na, de nem korai ez még? Bár ha arra gondolok, hogy pár nap után már magához akart költöztetni, akkor kicsit sem meglepő...
- Sebastian... Te most... Te... Megkérted a kezem? - szuszogtam, a szemeim pedig majdnem kiestek a helyéről. Nem tudtam palástolni a megilletődöttségemet.
- Igen, Millie Brown - a hangja továbbra is nyugalmat sugárzott.
- Én nem tudom, mit mondhatnék... Úgy értem, hogy ez hirtelen jött. Nagyon... - a szívem elképesztő gyorsasággal kalapált. Ha őszinte akarok lenni, nem pont így képzeltem a pillanatot, amikor megkérik a kezem. A végtelenül romantikus lelkem egy jól megszervezett, csöpögős, emlékezetes pillanatra vágyott. Na meg egy gyűrűre. Nem vagyok telhetetlen, egy drogériás bizsu is megfelelne... Közben pedig ott feküdt előttem a férfi, aki elrabolta a szívemet, és most reszketve várja a válaszom. Csapdában éreztem magam.
- Nos, mit mondasz, Millie? Megöregszünk együtt? - fülig ért a szája, pedig fogalmam sem volt, hogy mit fogok mondani. Mindent mérlegeltem, csak az volt a kérdés, hogy melyik kezembe harapjak...
- Átgondolhatom? - kezdtem remegő hangon. Borzasztó érzés volt látni, ahogy a mosolya lassan visszahúzódik, az arcán az izmok pedig megfeszülnek. Nem akartam megbántani, de ha rávágtam volna az igent, akkor saját magam hazudtolom meg. - Szeretlek Sebastian, de ez egy nagyon komoly elköteleződés... Nekem ehhez kell egy kis idő, hogy átgondoljam...
- Úgy tűnik, máshogy gondolkozunk Rólunk... - szúrt oda, majd hirtelen felpattant az ágyból és már el is tűnt a gardróbban. Még esélyt sem hagyott arra, hogy válaszoljak. Egyébként, pontosan erről a Sebastianről beszéltem az előbb. Képtelen elfogadni, ha valami nem úgy történik, ahogy az a fejében lejátszódik. Pedig még csak vissza sem utasítottam, csupán időt kértem.
- Öltözz, mert késésben vagyunk! - kiabált ki. Szívem szerint fel sem keltem volna az ágyból. Egyetlen mondattal képes volt elérni, hogy még nekem legyen lelkiismeret furdalásom...
Egész úton szótlanul ültünk egymás mellett. Csak bámultam ki a kocsi ablakán, a szélsebesen távolodó felhőket figyelve pedig azon gondolkoztam, hogy vajon jól döntöttem-e. Se igent, se nemet nem mondtam, de az "átgondolhatom?" talán közelebb áll az elutasításhoz... Főleg, ha Sebastianről van szó.
Fojtogató volt a csend, amiből fél óra elteltével végül a szemünk előtt felszálló gépek mentettek ki. A reptérre jöttünk, azaz távolabb utazunk, mint ahogy azt sejtettem.
