Vannak napok, amikor úgy érzi az ember, hogy elég volt. Mikor legszívesebben megállítanánk az életet és kiszállnák belőle. Most ezt érzem. Sodródok az árral, ami nem tudom merre visz, megfulladok-e benne vagy sem. Tudom, sokat panaszkodom, sőt semmi mást nem csinálok. De mégis hogyan békélhetnék meg mindazzal, ami történt körüllöttem? Hogyan mehetnék tovább előre, fapofával a sok tragédia után?
Carter annyira könnyen beszél. Ő csak következményekről papol. Most épp arról, hogy mennyit rontottam a saját helyzetünkön azzal, hogy Aston orrát eltörtem a nyílt utcán. Mennyi plusz munkát csináltam ezzel az ügyvédeknek és hogy pontosan ezért nem szólt a cikkről, mert képtelen vagyok uralkodni magamon. Lisa mindezt premierplánból nézte végig a kanapén ülve. Szótlanul hallgatta, ahogy a nyomozó levegővétel nélkül osztja nekem az észt, mennyire alkalmatlan vagyok mindenhez. Nem mondom, nem kerül a kedvenc pillanataim közé ez. Sőt, kifejezetten a felejthető emlékekhez pakolom a polcon.
- Millie, annyira felelőtlen volt, amit csináltál! Nem viselkedhetsz így más emberek előtt... A hatalom nem ez! - őszes fejbúbjáról folyt a verejték a halántékára. Ideges volt, nem is kicsit.
- Carter, utoljára mondom, hogy sajnálom... Mellesleg, milyen hatalomról beszélgetünk? Maga úgy gondolja, hogy nekem van bármi fennhatóságom? Ne vicceljünk egymással... Még csak saját gondolataim sem lehetnek, mindent úgy kell csinálnom, ahogy elő van írva. Minden lépésemet megfigyelik, mintha valaki lennék, pedig nem vagyok senki, Carter! Senki! - csodálkozom, hogy az eddigi félórás agymosás után csak most tört el nálam a mécses. Patakokban folytak a könnyek az arcomon, ami feltehetően kipirosodott az idegességtől. Legalábbis éreztem, ahogy ég.
- Óriási hatalmad van, minden a tiéd, ami egykor Sebastiané volt. Szerinted ő mit szólna ehhez a viselkedéshez, hogy a szeretett menyasszonya a gyermekével a hasában verekszik? Nem értem, hogy tehetted mindezt... Csalódtam benned, és biztos vagyok benne, hogy Sebastian is... - Carter szavai szíven szúrtak. Fizikális fájdalmat éreztem. A lelkem menekülni akart ebből a testből, ezért kész lett volna belülről szétszakítani. És tudjátok mit? Megértem. Mindenkinek menekülnie kellene a közelemből. Úgyis csak bajt, csalódást és fájdalmat okozok.
- Azt hiszem, ebből elég volt mára! Millie-nek pihennie kell, majd folytatják ezt a beszélgetést, amikor nyugodtabb lesz a légkör... - Lisa csilingelő hangja szólt közbe. A legjobbkor. Ha még egyszer meg kellett volna hallgatnom, mennyire alkalmatlan vagyok, azt hiszem nincs ember, aki felkapart volna a földről.
Carter egy pillanatig még farkasszemet nézett velem, majd szó nélkül tovább állt. Az elégikus tekintete beleégett a retinámba. Anélkül, hogy mondott volna bármit, tudtam, hogy sosem fog már úgy rám nézni, mint eddig. Már csak egy bajkeverő valaki voltam a szemében, aki után takarítani kell a mocskot.
Az erőm a lift csippanásával egy időben fogyott el. Térdre rogytam, és csak itattam az egereket keservesen. Ennyit hát a doki kéréséről, hogy kerüljem a stresszes helyzeteket. De mégis hogyan, mikor az összes stresszes helyzet magától megtalál?!
- Hé, gyere! Üljünk a kanapéra! - a húgom próbált felhúzni a földről, de annyira elhagyott az erő, hogy képtelen voltam mozdulni. Mivel kis törékeny, vékony lány, feladta a próbálkozást, hogy majd ő egyedül felemel, és inkább odakuporodott mellém. Bár sosem volt tökéletes a kapcsolatunk, mégis ismert annyira, hogy ilyenkor nem kellenek a szavak, bőven elég a tudat, hogy mellettem van és számíthatok rá.
- Sajnálom, hogy látnod kellett ezt, ne haragudj - szipogtam.
- Carter egy seggfej, hogy képes ilyeneket mondani neked. Egyik szava sem igaz, Millie. Sebastian nagyon is büszke lenne rád, hogy kiállsz magadért. És én is az vagyok! - Lisa meglepett, nem is kicsit. Soha, de tényleg soha nem mondott még csak hasonlót sem. - Tudom, hogy a történtek után nem fogod elhinni, de mindig is irigyeltem tőled azt, aki vagy. Szerettem volna olyan lenni, mint te. Örökölted anyától és nagyitól mindazt, amit én nem... - azt hiszem eljött az a pont, hogy mindketten sírunk, és ugyanazért. Már nem a nyomozó szavai miatt folytak a könnyeim, hanem a húgom miatt. Elképzelni sem tudom, milyen nehéz volt ezt megosztania velem, de ő mégis megtette. Meg sem érdemlem.
