Csodálatos volt, ahogy a felkelő nap fénye fodrozódott a tenger lágy hullámain, a háttérben pedig a Vezúv szunnyadó krátere ágaskodott. Egy pillanatra bele is feledkeztem a látványba, de a mocskos valóság azonnal visszarántott. Indulásra készen álltam a reptérre, de még mielőtt kiléptem volna az ajtón Hazelnek dobtam egy üzit. Szerettem volna, hogy legalább ők élvezzék egy kicsit Olaszországot, ha már én nem tudom. Viszont muszáj volt még azelőtt kiosonnom, hogy ők felkelnek, a barátnőmet ismerve ugyanis tuti nem engedett volna vissza.
Nem tudom, hogy csak a lelkemet akarta-e kímélni, de éjszaka egy rossz szót sem szólt Sebastianről. Sőt, arra buzdított, hogy próbáljak meg türelmes maradni, mert biztos jó oka volt a távozásának. Hát, nem tudom. A türelem messze elkerült most. Másrészről pedig én képtelen lennék elhagyni a szerelmemet. Ez pedig újabb kérdéseket vetett fel bennem. Vajon igaziak az érzései felém? Szeret egyáltalán? Egyikre sem tudtam a választ. Csupán a remény maradt.
Ahogy lepötyögtem Hazelnek az üzenetet, már dobtam is a táskám aljára a mobilom. Szélsebesen lépkedtem az ajtó felé, de ahogy rányúltam a kilincsre, Sebastian egyik testőrével találtam szemben magam. Hogy is feledkezhettem meg róla? Ezek mindenhol ott vannak...
- Hova megy Miss Brown? - kért számon a magas, kopasz fickó. Nem tűnt túl olaszosnak, inkább hasonlított egy orosz medveölőre. Széles vállain szinte már szétszakadt a bársonyfekete öltöny. És az ábrázata sem volt túl barátságos.
- Reggelizni - hazudtam lesütött szemmel, miközben ő az utazótáskámat méregette a vállamon.
- Minek viszi a csomagjait Miss Brown?
- Gondoltam már nem jövök vissza a szobába, hanem egyenesen a hajóhoz megyünk - vágtam rá magabiztosan. Kifejezetten jól ment a hazudozás. Sőt, meglepően jól. - Van ezzel bármi problémája?
- Természetesen nincs Miss Brown - felelte, én pedig elindultam az azúrkék folyóson. A márvány az olaszoknál is nagy kincs lehet, mert a padló mellett a felvonó is abban pompázott. Kicsit már giccses látszatot keltett, de valahol mégis elegáns volt.
A testőröm persze a seggemben volt. Egy centire sem maradt le tőlem. Fojtogatott az egész helyzet. Egyrészt újra kellett gondolnom a mesteri tervemet, másrészt nyilvánvaló volt, hogy Sebastian úgy is rajtam tartja a szemét, hogy nincs itt. Amióta elment, egy üzenetet sem volt képes írni, de a fizetett börtönőröknek ki tudta osztani a feladatot.
- Nem kell követnie, köszönöm. Nagy lány vagyok már - mordultam rá a férfira a liftajtó előtt.
- Mr. Miller utasított, hogy ne hagyjam egyedül Miss Brown - mondta rezzenéstelen arccal. Szaporán kellett kitalálnom, hogy mi legyen, mert a menekülő út vészes tempóban záródott be előttem. Valahogy le kell ráznom ezt az embert...
- Esetleg nem akarja megrágni helyettem az ételt? Várja meg inkább a barátnőmet míg felkelnek, és kísérje le az étterembe őket hozzám - utasítottam, de közben undorodtam magamtól. Én nem vagyok ilyen, ez Sebastian világa... Én nem akarok másoknak parancsolgatni.
Egy fejbiccentéssel jelezte, hogy tudomásul vette a kérésemet és már hátat fordítva tűnt el a hosszú folyosón. Ez könnyebben ment, mint gondoltam. A liftben állva viszont csak arra tudtam gondolni, hogy mi vár rám New Yorkban. Remegett kezem, lábam. Az otthon és a biztonság helyett az ismeretlen várt rám. Tele titkokkal.
A hotel előtt több fehér autó is sorakozott. Taxi formájuk volt, bár első ránézésre nem tűnt annak, hiányzott róluk a felirat, viszont mind egy kaptafára készült, így bepróbálkoztam. Minden olasz tudásomat bevetettem, hogy kivitessem magam a reptérre, mielőtt Sebastian kutyáinak feltűnik, hogy nem vagyok az étteremben.
