Ha becsukom a szemem, mindig őt látom. Ha becsukom a szemem, a biztonság törékeny illúziója ölel magához. Ha becsukom a szemem, olyan, mintha nem történt volna meg ez a szörnyűség. A másodpercek csakúgy peregnek, míg az őrült olasz a hotel felé tart velem, de én mégis teljesen máshol járok. Ahol én vagyok, ott az idő lassan telik. Ahol én vagyok, ott minden szép, háborítatlan és békés. Ahol én vagyok, ott van ő is. Sebastian.
Lehet, hogy a pánik, lehet, hogy az adrenalin, de lehet, hogy csak a tudatom játszik velem. Érzem a külvilágot, érzem a sebességet, érzem, ahogy a dühtől erőteljesen kapkodja a levegőt Domenico, miközben mégis súlytalanul lebegek, és létezem az én saját világomban. Amikor elrabolt a húgom, vagyis Mathian... és bezárt a raktárépületbe, akkor ugyanezt éreztem. Az agyam teremtett egy új étert, ami megvédett a valóság borzalmától. Talán most is ugyanez történik. Már képtelen vagyok elviselni a realitás mocskát.
Annyi minden történt alig pár óra leforgása alatt. Josht meg akarták ölni, Domenico elrabolt, találkoztam a húgommal, aki bevallotta a tettét, és kiderült, hogy egy őrült kocka ki akarja nyírni a családom, arról már nem is beszélve, hogy az olasz maffiózó a vőlegényem halott szívére pályázik. Bármilyen aspektusból nézem ez felér egy katasztrófával. Ki tudja mindezt elviselni? Hogyan lehetne mindezt elviselni?
A válasz egyszerű: sehogy. Pontosan ezért nem létezem a valóságban. Nem bírja el a lelkem és a szívem sem ezt. Ellenben, ahol én vagyok, ott minden gyönyörű: a langyos homok édesen cirógatja a talpamat, miközben a nap sugarai lágyan melegítik a bőrömet. Gyengéd szellő játszik a hajammal, hófehér ruhámat óvatosan megsimogatja, majd továbbáll. Belekap a lenvászoning gallérjába, megrebegteti a gondosan elfésült barna tincseit, miközben remegő kezével az enyém után nyúl. Ő. Sebastian Miller. A mosolya az egész világot beragyogja, de ő mégis csak nekem szánja azt. Minden mozzanata az enyém, minden érintése, minden kimondott és kimondatlan szava. De most csak egyet mond: IGEN! Igent rám, igent ránk. A békés csendet az üdvrivalgás töri meg, füttyszó, taps és gratulációk. A zsivaj azonban nesztelen mellettünk. Egymást látjuk, egymást érezzük, miközben szenvedélyes csókban forr össze a testünk.
- Gondolkozz a búcsúbeszédeden... - Domenico förtelmes szavai rángattak vissza a valóságba. Fájdalmas volt. - Hamarosan ott vagyunk a kis vőlegényednél...
Még a szavak sem kívánkoztak ki belőlem. Szótlanul kucorogtam az anyósülésen, és csak abban bíztam, hogy Sebastian ne legyen az épületben. Talán elindult utánam, talán éppen keres, talán máshol van...
- Érdekes, hogy most kussban ülsz... Bezzeg amikor nem kellett volna, akkor jártattad a szádat... Milyen érzés, hogy miattad kell kinyírnom a pasidat? - Domenico káprázatosan tudott provokálni. S még mielőtt bárki azt gondolná, ez nem dicséret. Ez szemrehányás.
- Mióta tegeződünk? - rezzenéstelen arccal próbáltam megingatni a magabiztosságát.
- Mióta úgy tartja a kedvem... - vágta rá. Bár próbálta leplezni, még a sötétben is kivehető volt, hogy meglepődött. Persze, mindenki meglepődne. Nem kell ahhoz jól ismernie senkinek Millie Brownt, hogy tudja, valamin úgyis elkezd majd pityeregni.
Nem tagadom, hiszen ez vagyok én. Valóban, a sírás számomra egy nyelv. A megkönnyebbülésé. Hatalmas súlyt tud levenni a vállamról, mikor épp a lelkemből zokogok. Én így tudom kiadni magamból a fájdalmat, vagy éppen így tudom kifejezni a félelmem. S bár pont emiatt gondolják sokan, hogy gyenge vagyok, szerintem inkább ez tesz erőssé. Amíg mások erőlködnek, én addig erőt gyűjtök. Amíg mások harcolnak, én gondolkozom. Amíg mások elbuknak, én győzök.
Most is ez volt a tervem. Bármi áron is, de győzni. A győzelem az esetemben azt jelentette, hogy Sebastiannak és a szeretteimnek ne essen bántódása. Ezért kész voltam bármire. Bármire... Ha kell, akkor embert ölni is.
