Aznap éjjel ismét találkoztam Sebastiannal. Mint tegnap, most is csak álltunk egymással szemben, szótlanul. A tekintetünk azonban eggyé fonódott, mint a tenger áztatta homokos part. Újfent boldognak éreztem magam. Akkor és ott. Annyira valóságosnak tűnt. Minden pillanata. Ahogy előttem állt, daliás testén pedig megfeszült az élére vasalt fehér ing. Ahogy a mellkasa minden egyes lélegzetvételénél felemelkedett, mikor a tüdeje magába szívta az életet. Ahogy a borostás arcán vékony ajkai mosolyra kanyarodtak. Ahogy szemében a biztonság és a nyugalom járta önfeledt táncát. Tökéletes volt. Legalább ilyenkor visszakaptam az érzést. Visszakaptam őt. Az életemet.
Az eszményi vízióm aztán váratlanul hullt darabokra. A másodperc tört része alatt kerültem a rémálmom fuldokló tengerébe, ahol hiába kiabáltam segítségért, senki sem hallott. Pedig mindenki ott állt előttem. Sebastian, anya, a nagyi, Hazel, Cole, Josh és Lisa. Csak néztek rám, szótlanul, merev arccal. Érzelemmentesen. Közben éreztem, ahogy az élet pislákoló fénye kezd kihunyni belőlem. Minél erőteljesebben kiabáltam, annál távolabb kerültem tőlük. Már csak homályosan láttam, árnyakként őket. De csak hatan álltak ott. Aztán öten...Négyen... Végül ketten maradtak. Bármennyire próbáltam fókuszálni, annyira messzire kerültem a parttól, hogy nem tudtam kivenni, kit látok. A háborgó tenger ugyanakkor csillapodott, a hullámok már nem csaptak át a fejem fölött, az oxigén ismét feltöltötte a tüdőmet. Leért a lábam. Éreztem a testem, de bárcsak ne így lett volna. Az egész lényemet vér borította, a fehér ruhámból facsarni lehetett volna. A lelkemből üvöltöttem ekkor. Keservesen. Alig vártam, hogy vége legyen ennek a rémálomnak, de bárhogy küzdöttem, az agyam nem engedett ki a képzelgés börtönéből. Sőt, elhitette velem, hogy ez a valóság.
És akkor... megláttam magam előtt anyát, ahogy a víz hozzám mosta élettelen testét. Arcára kiült a félelem. Menekülni akartam, futni, messze, de nem tudtam. Végig kellett néznem, ahogy a tenger fodrai arrébb sodorják. A szívem belesajdult a látványba. Újra éltem azt a napot, amit soha nem akartam. De ennyivel nem érte be a tudatalattim. Azt akarta, hogy szenvedjek. Még jobban...
A könnyeimtől nem láttam rendesen, de valamit megint felém mosott a tenger. Valakit. Sebastiant. Ugyanolyan élettelen, gémberedett volt a teste, mint anyáé. A bőre hófehérré fakult, szívén pedig egy óriási lyuk tátongott. Hiába kiabáltam, hogy keljen fel, térjen magához, nem reagált. Halott volt. Minden egyes sejtemben éreztem a kínzó fájdalmat. Mintha belülről gyújtottak volna fel. Így látni Sebastiant felért egy halálos ítélettel, amit az agyam nyújtott át a szívemnek és a lelkemnek. Nem tudom, miért hozta meg ezt a verdiktet, ahogy azt sem, miért nem enged ki végre ebből a börtönből. Elég volt!
- Millie! Millie! - Hazel csilingelő, de kétségbeesett hangja dobott végül mentőövet. Ott állt az ágyam felett. - Ébredj! Nincs semmi baj! - szólongatott.
- Itt vagyok! Ébren vagyok! - feleltem rekedtes hangon, miközben próbáltam nyitogatni a szemeimet.
- Rosszat álmodhattál, a másik szobában is hallani lehetett, ahogy kiabálsz - simította meg a fejem. - Szeretnéd, hogy maradjak? - a válaszomat nem várta meg. Bekucorodott mellém az ágyba. Mikor kicsik voltunk, akkor is ezt csinálta. Amikor nálunk aludt, és felriadtam, kérdés nélkül pattant be mellém. Hazel jelentette a biztonságot, a megingathatatlan bástyát, aki bármelyik szörnnyel szembe száll, hogy megvédje a barátnőjét. Most azonban a valósággal kellett volna megküzdenie, de ez az én harcom volt. Egyedül kell legyőznöm az érzelmeimet.
- Nem muszáj maradnod! - szuszogtam. - Cole biztos hiányol!
- Vele bármikor összebújhatok, de a legjobb barátnőmmel ritkán adatik meg egy pizsiparti - mosolygott. Szegény hajnali 2-kor battyogott át hozzám. Ha ők hallották a kiáltásom, mit halhatott a többi szállóvendég... - Sebastian nevét harsogtad... Mi történt? - érdeklődött.
