Biztos neked is volt már olyan érzésed, hogy ennél rosszabb nem történhet, aztán egyszer csak bumm. Történik. Nem hogy ennél rosszabb, sokkal rosszabb. Ez jellemzi most leginkább az életemet. Egy hullámvasúton ülök, de a szerelvény csak a mélybe rohan. Néha egy aprócska felfelé vezető út ad reményt, majd olyan gyorsan válik köddé, ahogy jött. Egy ideig aztán kapaszkodsz a pillanatnyi boldogságban, bízva abban, hogy most már csak jó történhet, de továbbra is csak pofonokat kapsz. Nem tudom, hogy a sors miért büntet engem ennyire. Nem tettem semmi rosszat. Nem ártottam soha, senkinek. Erre szokták mondani, hogy az élet igazságtalan...
Ahogy most is. Lana a legkevésbé hiányzott. Egy időzített bomba. Egy rossz szó, vagy mozdulat, és halott vagy. Csak álltam földbegyökerezett lábakkal, várva, hogy a hóhér lesújtson. Sebastian viszont nem zavartatta magát. Ütötte a bátyját, ahol érte. Dan arcát pedig elöntötte a vér. Orvosi diploma nélkül is meg lehetett állapítani, hogy az orra valószínűleg eltört...
- Elég! Álljatok le! - üvöltött Lana. Torkaszakadtából. Elkapta Sebastiant a vállánál és így próbálta lerángatni Danről. - Fejezzétek be ezt! Mi történik itt?
- Gyerünk Dan, meséld el a feleségednek mi is folyik itt! - hördült fel Sebastian, miközben az orrát a fehér ingében törölte meg. Nem tudtam megállapítani, hogy a fivéréből fröcskölő vér, vagy a sajátja áztatta az arcát. Reméltem, hogy az előbbi...
- Baszódjatok meg! - köpött egyet a földön fekve Dan. Lassan megpróbált feltápászkodni Lana segítségével, de a verés és az alkohol nem jó kombó ahhoz, hogy meg tudj állni a két lábadon. Beletelt jó pár másodpercbe, míg összeszedte magát.
- Vidd innen a picsába! - szólt oda Lanának Sebastian. - Most azonnal!
Úgy tűnik, akasztják a hóhért. Valaki keményebb mint Lana... Szeme szikrákat szórt, de szó nélkül vonszolta a férjét a liftbe. A csend most fullasztó volt. Sebastian és én mozdulatlanul álltunk egymással szemben, míg a felvonó ajtaja becsukódott. Csak bámultam magam elé.
- Millie! Úgy sajnálom... - lépett közelebb hozzám. Megfeszült izmai elernyedtek. Arca kisimult. Én pedig eddig bírtam sírás nélkül. Eltört a mécses, de úgy igazán. Nem kaptam rendesen levegőt, csak nyeltem a könnyeimet. A fejem kongott a fájdalomtól, és arra sem voltam képes, hogy a saját lábaimon megálljak. Sebastian karjaiba dőltem, ő pedig csak szorított magához.
- Gyere, beviszlek a szobába - suttogta és egy laza mozdulattal felkapott az ölébe. Továbbra sem engedett a szorításából. Ez most nem olyan volt, mint korábban. Gyengéd, de mégis erős... Védelmező.
Lágyan ültetett az ágyra. Én pedig próbáltam összeszedni magam. Biztosan csodás látvány lehetettem. Egy szürke törölközőbe csomagolt szerencsétlenség. Éreztem, hogy a szemem feldagadt a sok sírástól, ahogy a szám is kétszeresére nőtt. Sebastiant azonban ez nem zavarta. Előttem guggolva próbált megnyugtatni.
- Te jól vagy? - szipogtam. Hosszú percek után most tudtam először a szemébe nézni. Az arca vérben ázott, és nem csak a bátyjáéban. A sajátjában is. Dan valószínűleg neki is behúzott egy nagyot, de ő hősiesen tűrte a fájdalmat. Értem. A saját testvérét félholtra verte...
- Az nem számít, hogy én jól vagyok-e. Csak te számítasz, Millie... - nyelt egy nagyot. - Ha nem hagylak magadra, ez nem történt volna meg... Az én hibám - motyogta. A szeme könnybe lábadt. Nem hittem el, amit láttam. Mr. Miller mindjárt sírva fakad... Megfoghatatlan érzések szabadultak fel bennem. Főként azért, mert olyan arcát mutatta meg most előttem, amiről azt gondoltam, hogy nem létezik. Sajnáltam, és egyben felnéztem rá. Az érzelmek kemény dolgok. Ahogy öregszel, annál többet nyomsz el magadban. Gyerekként még bátran vállalod önmagad, aztán a felnőttek kegyetlen világa megfoszt a saját szabadságodtól. Sorban kapod a pofonokat, és rájössz, hogy a legjobb, amit tehetsz, ha felhúzol magad köré egy falat. Folyamatosan építed, egyre magasabb, a végén pedig már te sem látod a tetejét. Egyedül maradsz a saját erődödben, mert már azok sem tudják megmászni a falakat, akiknek eddig sikerült. Ha azonban szerencséd van, találsz majd az életedben egyetlen bolondot, akit az sem fog eltántorítani, hogy százszor lecsúszott arról a falról. Százegyedjére is meg fogja próbálni, hogy feljusson a csúcsra. És ha végre ott van, látja majd a teljes valódat. Azt a csodát, ami mindenkiben ott rejtőzik. Azt hiszem, most én vagyok az a bolond, aki Sebastian erődjébe próbál bejutni...
