Hazel és Cole az ebéd után sietve köszöntek el tőlünk. Abban maradtunk, hogy a történtekről egyelőre senkinek sem beszélünk, főként a rendőrségnek nem. Sebastian kézben tartja az ügyet. Hazel és Cole mellé biztonsági embereket rendelt, akik messziről figyelik, hogy véletlenül se rabolják el a barátnőmet. Természetesen én sem úsztam meg a bébiszittert, sőt, rosszabbul jártam, mint a többiek. Maga Sebastian Miller felügyeli minden mozdulatom.
- Tessék, ez a tiéd! - nyújtott felém egy kisebb dobozt a személyi testőröm. Fehér csomagolópapírba volt betekerve, az pedig egy piros szalaggal átkötve. Biztos, hogy nem Sebastian csomagolta, neki ilyesmire nincs ideje, másrészről pedig nem is tudnám elképzelni, ahogy az íróasztala felett azon ügyködik, hogy hogyan hajtsa egymásra a papírokat mérnöki pontossággal. Tehát Mirandának köszönhetem ezt a csodás megjelenést.
- Mi ez Sebastian? - érdeklődtem, de ő csak a fejével bólintott, hogy bontsam ki. Egy új telefon pihent a kipárnázott dobozban.
- Gondoltam, jól fog jönni - mosolygott. - A régi telefonodat elküldtem adatelemzésre, hátha sikerül megtudnunk valamit a zaklatódról.
- Köszönöm, de ezt nem fogadhatom el. Ez túl nagy ajándék, Sebastian! - mentegetőztem. Persze gyönyörű kis kütyü volt. Eddig csak a menő kolléganőimnél láttam ilyet. Mintha egy aranytömböt fogtam volna a kezemben. Búsás ára lehetett, többek között ezért sem tarthatom meg...
- Millie, ez a tiéd! Amúgy meg, van ott még valami! - mutatott a dobozkára. Az egyik oldalához egy kártya volt döntve. Ezen semmi cicoma nem volt: fehér plasztik, a Miller név gravírozásával.
- Mi ez? Egy bankkártya? - kíváncsiskodtam, abban bízva, hogy Sebastian nem a családi kasszához adott hozzáférést.
- Ez a lakásom kulcsa - nézett rám kidülledt szemekkel a reakciómat várva. "Lakáskulcsot" akar nekem adni a férfi, akit alig pár napja ismerek? Oké, hogy intenzív pár napon vagyunk túl, de én nem akarok összeköltözni senkivel. Még Sebastian Millerrel sem.
- Ezt főleg nem fogadhatom el Sebastian. Te megőrültél? - hördültem fel és már nyújtottam is vissza a kis dobozt benne a "kulccsal".
- Ne ellenkezz velem Millie, amúgy sincs hová menned... Itt vagy a legnagyobb biztonságban - ellentmondást nem tűrve tolta vissza a kezemet. Most már biztos voltam abban, hogy valami nem stimmel Millerékkel. Nem csak a bátyja, de ő maga is flúgos.
- Egy hete sem ismerjük egymást, nem gondolod, hogy ide fogok költözni, ugye?! Mindent nagyon köszönök, amit értem tettél eddig, de ez már túl sok Sebastian - az ajándékot a kis asztalra tettem. Semmi mást nem akartam, csak menekülni. Az agyam pedig egyértelmű jelzéseket küldött a lábamnak. Sebastiant kikerülve gyors léptekkel rohantam a lifthez. Vagyis csak rohantam volna. Elkapta a csuklómat, másik kezét a derekam köré fűzte. A másodperc tört része alatt nyomott a falhoz. A kezem a fejem felett szorította, testével pedig nekem feszült.
- Nincs hová menned! A barátnőd lakására gondolom nem mész vissza egyedül. Esetleg az őrült exedhez visszafuthatsz, ha szétteszed a lábad biztosan befogad majd... - őrültek módjára köpte az arcomba a szavakat. Borzalmas volt ott állni, és tulajdonképpen alárendelve lenni egy férfinek. Az erejét arra használta, hogy engem elnyomjon, ha valami nem tetszik neki. Lehetetlen kiigazodni rajta. Az egyik pillanatban egy gyengéd szerető, a másik pillanatban pedig egy megalomániás őrült.
- Ez fáj Sebastian, kérlek, engedj el - próbáltam nyugodt maradni, de az arcom izmai akaratlanul összerándultak.
- Nem engedhetlek el, érted? Nem akarlak bántani, de a legrosszabbat hozod ki belőlem - mormogta. A tekintete mit sem változott. Hiába próbáltam a partra úszni, kék szemének tengerében megfulladtam. A segélykiáltásomat pedig senki sem hallotta meg. Senki...
