Nem tudom, miért, de még mielőtt körülnézhettem volna a szobában, elsötétült minden. Egy erős nyomást éreztem a tarkómon és hirtelen már a saját világomba voltam bezárva. Sebastiannal együtt. Ott állt előttem. Ugyanaz a mosoly, mint eddig, ugyanaz a gyönyörű, csillogó szempár, mint korábban. Ölelt a nyugalom, és ölelt a szerelmem is. Tökéletes világot alkottam magunknak a fejemben, még akkor is, ha rajtunk kívül semmi nem volt benne. Csupán az üresség süvített mellettünk, de nem bántam. Számomra nem kell más a boldogsághoz. Csak Ő.
Kezével lágyan simogatta az arcomat, ujjai lassan vándoroltak végig a homlokomtól az államig. Lágy nevetésre kanyarodott a szája, mikor tekintetét a szememre emelte. Összemosódtak a színek, ahogy elvesztem a kék mélységben. Úsztam a szemeiben, és a boldogságban is.
- Szeretlek, Millie! - suttogta halkan, eltűrve a fülem mögé a hajamat. Szavai még egy darabig visszhangoztak, míg én is elmondhattam neki: szeretem, tiszta szívemből!
- Búcsúznom kell, nem maradhatok tovább! Vigyázz magadra... - a boldogság érzése egy pillanat alatt szállt ki a testemből. Sebastian arcára a meggyötörtség, és a bánat ült ki. Nem értettem, miről beszél, nem értettem, mi történik.
- Sebastian! Miről beszélsz? Mit csinálsz? - kétségbeesve nyúltam utána, de mintha egy szellemhez értem volna. A kezem átnyúlt az ő kezén. Nem tudtam megfogni.
- Mennem kell... Ne haragudj, ne haragudj szerelmem... - könnyei az üresség fehér padlóját áztatták, miközben egyre csak távolodott tőlem. Nem tudom szavakba önteni azt, amit akkor éreztem. Mintha a szívemet két, forró acéllemez közé szorítanák, és nyomnák össze, miközben a lelkemet szöges fogóval rángatnák ki a testemből.
- Sebastian! Ne! Ne! Ne csináld ezt! Ez nem lehet igaz! Neeee... - kínkeserves sírás fojtogatott, miután ködként foszlott szerte előttem a vőlegényem teste. A tökéletes világ, amit építettem, már nem volt az. A legrosszabb rémálmomat éltem át, amiből nem tudtam felébredni. Mintha a pokolba löktek volna, de annak is a legmélyebb, legégetőbb bugyrába.
Annak ellenére, hogy tudtam, ez nem a valóság, rettegtem, hogy mi van, ha mégis... Megőrjített a gondolat, hogy az a bizonyos golyó nem Dominicóban landolt, hanem Sebastian kapta. Meg akartam tudni az igazságot, de a testem egyszerűen nem akart engedelmeskedni. Nem engedett ki az elmém börtönéből.
Csak ültem a semmi közepén, összekucorodva, bőgve. Nem veszíthetem el a szerelmem. Mit érne az életem nélküle? Hogyan élhetnék nélküle? Kérdések garmadája öntötte el az agyamat, de egyikre sem tudtam a választ, csupán szabadulni akartam.
Aztán, mintha egy kéz nyúlt volna felém, hirtelen kihúzott a sötétségből a fényre. Homályos volt még minden, de tudtam, hogy már a tudatom a valóságban van. Még akkor is, ha körülöttem csend volt. Nem hallottam beszédet, lépéseket, semmit.
A szememet ahogy próbáltam nyitogatni, egyre jobban körvonalazódott a külvilág. Láttam a kanapét, láttam egy felborult asztalt közvetlen mellettem, de igazán onnan tudtam, hogy a valóságban vagyok, hogy iszonyú fájdalmat éreztem. A jobb lábam irdatlanul sajgott, mintha átlőtték volna. Nem csak mintha...
Ahogy a hátamra fordultam, és a kezemmel megkerestem, honnan ered a fájdalom, láttam a vértócsát magam alatt. Biztossá vált, hogy ez belőlem jön, és jobb esetben csak a lábamból. De nem volt magamra idő... Nem csak én feküdtem magatehetetlenül a földön, hanem Domenico és Sebastian is. Az adrenalin azonnal dolgozni kezdett, mint a drog, úgy öntötte el a testemet. Abban a pillanatban meg is szűnt a fájdalom.
Nagy szenvedések árán, valahogy átkúsztam Domenico élettelen testén, hogy az ajtó előtt fekvő vőlegényemhez érjek. Sebastian nem mozgott. A mellkasa is csak épphogy emelkedett. A vér hasonló tócsában állt körülötte, mint ahogy alattam is volt.
- Sebastian... Nem... Ne... - könnyeket köpve ziháltam a mellkasa felett. Golyót kapott. A szíve felett. - Segítség! Segítsen valaki! Könyörgöm! - torkom szakadtából üvöltöttem, miközben próbáltam valahogy visszalehelni az életet a vőlegényembe. A földön hevert pulóveremet azonnal rászorítottam a sebre, hogy csillapítsam a vérzést.
- Valaki! Segítsen valaki! Kérem! Hazel! Cole! Valaki kérem segítsen... - senki nem válaszolt.
Sebastian felett térdelve a saját lábamat is bekötöztem, hogy legalább én magamnál legyek. Fogalmam sem volt, mit kellene tennem azon felül, hogy elszorítom a vérzést. Próbáltam őrizni a pánikot, és hideg fejjel gondolkozni, de nem mertem különösebb ellátást megkezdeni. A közelemben pedig egyetlen telefon sem volt, hogy segítséget hívjak. Sebastian mellkasa viszont továbbra is mozgott, igaz nagyon lassan, de legalább tudtam, hogy lélegzik. Azaz életben van.
- Millie... - halk nyöszörgés hallatszott. Sebastian volt az. - Sajnálom... Kérlek ne haragudj rám!
- Miről beszélsz? Nem haragszom, egyáltalán nem, szerelmem... Kérlek, te ne haragudj rám! Minden az én hibám, minden miattam történt... - a könnyeim az arcára potyogtak. A szemét nem tudta kinyitni, éppen csak hunyorgott rám.
- Millie, figyelj rám! Valószínűleg nem fogom túl élni... - meg sem akartam hallani a szavait, azonnal közbe szóltam.
- Nem, ilyet ne is mondj! Túl fogod élni! Minden rendben lesz, érted?
- Figyelj rám! Nagyon sok vért vesztettem, de te még túlélheted. Hívd Cartert, és ő tudja, mit kell tennie... - ujját épp csak egy tőlünk legalább egy méterre lévő telefonra mutatta. Arra a telefonra, ami feltehetőleg a dulakodás közben totálkárra tört. Használhatatlan...
- Sebastian, nem működik a telefon, teljesen összetört... - eddig tudtam őrizni a pánikot. Ahogy korábban az adrenalin, most ez kezdett eluralkodni rajtam.
- Hé! Semmi baj! Semmi baj! - még így is nyugtatni próbált. - Lassan mennem kell, szerelmem... - motyogta.
- Nem, nem mehetsz sehova! Nem hagyom... Érted? Maradnod kell, Sebastian! - elég volt a fejemben átélni ugyanezt. Nem hagyhatom, hogy megtörténjen a valóságban is.
Egy cél lebegett a szemem előtt: Sebastiant életben kell tartanom. Elindultam hát fókajárásban az ajtó felé, közben pedig teli torokból üvöltöttem a segítségért. Megállás nélkül, levegővétel nélkül! Égett a torkom, ahogy elhagyták a szavak a számat, de nem érdekelt.
- Millie! Millie! - a távolból egy ismerős hang kiabálta a nevem, mellette pedig még többen szólítottak: Miss Brown! Miss Brown!
- Orvost! Valaki hívjon orvost! Könyörgöm! - ezek voltak az utolsó szavak, melyeket még ki tudtam préselni magamból. Hogy utána mi történt, nem tudom. Minden sötét lett. Elvesztem...
