Mennyivel vidámabb volt minden, mikor még csak egy egyszerű újságíró voltam, akinek az volt a legnagyobb problémája, hogy a főnöke hangulatingadozásait elviselje. Akkor még nem volt megcsalás, ami miatt fájhatott volna a fejem, nem dacoltam a halállal, nem gyászoltam édesanyámat és nem menekültem egy őrült gyilkos elől. Igaz, a valódi szerelmet sem tapasztaltam volna meg mindezek nélkül, és ennek gyümölcsét sem hordanám a szívem alatt. Viszont megért ez ennyi áldozatot? Hiszen úgysem lehetek boldog, valami mindig történik, ami mérgezi az életemet. Mikor lesz már vége? Mikor kelhetek fel végre úgy, hogy nem nyomja mázsás súly a lelkem? Mikor????
Valószínűleg ezek a kérdések megválaszolatlanok maradnak, mint ahogy azok is, amelyeket Carternek tettünk fel az elmúlt 20 percben. Egyikre sem érkezett egyenes felelet, csak a terelés, hogy majd mindent elmond... Nos, azóta autózgatunk, és hogy őszinte legyek, azt sem tudom pontosan, hogy merre, és szerintem Carter sem tudja. Pedig jó volna, ha előrukkolna valamivel, mert amellett, hogy majd megöl a kíváncsiság, a kisfiam folyamatosan a hólyagomon táncol, és nem fogom már sokáig bírni... Ahogy azt sem, hogy Hazel kiszorítja az utolsó vércseppet is kezemből. Bár nem hibáztatom érte, mert hasonlóan érzek, sőt... A düh, a félelem és a csalódottság egyvelege teljesen elborította az elmémet, nem vagyok benne biztos, hogy tudok most reálisan gondolkozni.
- Hova megyünk? - tette fel a kérdést ismételten Hazel, immáron tizenhatodjára. Lelövöm a poént... Most sem jött rá egyenes válasz.
- Mindent elmondok időben, most kérlek próbáljatok megnyugodni... - ahogy a nyomozó száját elhagyták ezek a szavak, óriási csattanás hangja rázta meg az autót. Szó szerint. Valaki belénk jött hátulról, és ha tippelnem kell, nem véletlenül.
Az ütközés pillanatában olyan erő hatott ránk, hogy teljesen elvesztettem az uralmam a testem felett. A végtagjaim össze-vissza lóbálóztak a levegőben, a fejem, mintha le akart volna szakadni a nyakamról. De ez volt a legkisebb problémám... A hasamat hirtelen kínzó fájdalom járta át, olyan, amit egyetlen kismama sem szeretne érezni. Tudtam, hogy baj van, de képtelen voltam bármit is tenni. Csak azt vártam, hogy végre megálljon az autó, én pedig eszméletemnél maradjak.
Nyilván ez nem olyan egyszerű feladat, mikor a tested felett semmilyen uralmad nincs. Hangsúlyozom: semmilyen! Még azt sem tudtam irányítani, hogy a szememet nyitva tartsam... Reflexszerűen csuktam be, és úgy is maradt. Abban a pár másodpercben nem is tudtam, mi történik körülöttem. Csak tippelni tudtam.
Az arcomra feltehetően a kocsi ablakának apró szilánkjai hulltak, melyek éppen csak megcsiklandoztak. A hangjuk viszont jóval erősebb volt... Tudjátok, szokták mondani, hogy ha az egyik érzékedet elveszíted, akkor a többi felerősödik. Na már most, ebben a helyzetben a látásomra nem tudtam hagyatkozni, de mindent kétszer olyan hangosan hallottam: az autóról lepattant roncsok süvítését, a sikolyokat az utcáról, a dudaszót a többi autóból. Mindent. Még a saját szívverésemet is, ami úgy zakatolt, mintha ki akarna szakadni a testemből.
Egyszerre rettegtem és reméltem, hogy túl fogom élni ezt, és a kisfiam is. Nem lehet vége így. Nem történhet velem ez. Még annyi minden várna az életben. Fel kell nevelnem a gyermekem, látnom kell az első lépéseit, hallanom kell az első szavait. A vállára kell adnom a hátizsákját, hogy elmenjen az iskolába, késő estig mellette kell ülnöm, hogy segítsek megoldani neki egy számomra is értelmezhetetlen matekpéldát. Együtt kell izgulnom vele, mikor megkapja az egyetemi jelentkezéséről az eredményt, és titokban, a háta mögött kell sírnom, mikor elköltözik otthonról. Ott kell lennem mellette, mikor az első szerelmi csalódásán átesik, és nekem kell őt az oltárhoz kísérnem, mikor élete szerelmének kimondja a boldogító igent. Fognom kell a kezét, mikor megszületik az első gyermeke, és vigyáznom kell az unokákra, hogy majd, ha eljön az időm vége, ők gyászolhassanak meg engem, ahogy annak lennie kell.
Jelenleg ezekre a dolgokra nincs túl sok esélyem, de az utolsó lélegzetemig küzdeni fogok értük! A jó hír, hogy még eszméletemnél vagyok. Érzékelem valamennyire a külvilágot, nagyjából felfogtam, hogy mi történik, és most már bármelyik pillanatban vége lehet. Bár, már most úgy tűnik, mint egy örökkévalóság. Ha el kellene magyaráznom, ez olyan, mintha be lennél zárva valahová, ahol újra és újra a legnagyobb félelmeddel kell szembenézed, és mikor azt hiszed, hogy vége, előről kezdődik minden. Így képzelem a poklot...
Lehet, hogy ott vagyok, és valójában csak hallucinálom, hogy még mindig az autóban ülök, és küzdök az életemért? Mi van, ha meghaltam?
- Millie, Millie... Gyere, gyere... - halovány kiáltásokat hallottam. Valaki a nevemen szólított. Bár ez még mindig nem elég érv arra, hogy életben vagyok, tekintve, hogy bárhogy próbáltam, nem tudtam a szememet kinyitni.
- Istenem, Carter... Carter... Ne! Ne! - a halovány kiáltásokból erős sikolyok lettek, és ekkor biztos voltam abban, hogy nem haltam meg. Hazelt hallottam, ahogy keservesen üvölti a nyomozó nevét, majd egy robbanás szerű hang elnémította. Hirtelen csend lett. Megint. Mintha megszűnt volna a külvilág. Semmit nem hallottam már. És senkit...
Egyedül maradtam az elmémmel, de arról legalább meggyőződtem, hogy élek. Még... De mi van a többiekkel? Miért nem hallom a barátnőmet már? Mi történt Carterrel? És mi volt az robbanás? Elképesztő félelmet éreztem, semmihez sem volt fogható, pedig életem során találkoztam ezzel az érzéssel párszor. Ez viszont más volt. Más volt, mert nem magamért aggódtam abban a pillanatban.
- Millie, ébredj, kérlek! El kell tűnnünk innét... Millie, könyörgöm... - a néma csendből ismét hangok szűrődtek ki. Hazel volt az.
- Úristen, Millie, te vérzel... Ébredj! Ébredj! - bárcsak tudtam volna válaszolni neki, de nem ment. Pedig hallottam minden szavát, és most már az érintését is éreztem a bőrömön. Erőteljes volt. A karomat ragadta meg, és próbált kihúzni az autóból. Azt hiszem...
- Takarodj innét, te kurva! - ez már nem a barátnőm hangja volt. Ez egy férfié volt. Ráadásul ismertem. Hallottam már korábban, de nem tudnám megmondani, hogy hol...
- Ne, kérem... Kórházba kell vinni, várandós. Vérzik - Hazel szavait hallgatva biztos voltam benne, hogy lejárt az időm. És az övé is. És a kisfiamé is. Pedig neki még nem is jutott a földi létből. Egyetlen perc sem... A hasamban töltött időt is végig szenvedte. Miattam. Szörnyű anya vagyok. Nem tudtam rá vigyázni. Nem tudtam neki megadni az életet. Nem tudtam megteremteni a jövőt, amiről álmodoztam. És ez még semmi... Az apukája vagy egy hazug szélhámos, vagy meghalt, szintén miattam. Ahogy a nagymamája is. A nénikéjét letartóztatták, és feltehetően abban a hitben ül most egy rideg cellában, hogy ki fogom hozni onnét... Josh is miattam került kórházba, Carter és Hazel szintén azért ült ebben az autóban, hogy engem mentsenek. De mégis mitől? Vagy kitől?
- Cazzo! Vigyétek innét ezt a ribancot, vagy esküszöm golyót eresztek a fejébe! - ez volt az a pillanat, mikor megállt bennem az ütő. Tudtam, hogy honnét ismerős ez a hang.
Domenico...
