6 nem fogadott hívásra, és temérdek üzenetre ébredtem Sebastian Miller mellett. Hazel próbált elérni, illetve egy ismeretlen számról is többször hívtak. Úgy ugrottam ki Sebastian öleléséből, hiszen megígértem Hazelnek, hogy együtt kávézunk, és még az őrsre is bekísérem. Lesápadtam, ahogy ránéztem az órára. 9:30... Totál elaludtam.
Amíg remegve az idegességtől próbáltam elérni a barátnőmet, Sebastiannek esze ágában sem volt felkelni az ágyból. Nagyokat nyújtózott a fehér paplanon, izmai megfeszültek. Tudtam volna nézni egy darabig, de rögvest úrrá lett rajtam a pánik, hiszen cserben hagytam a Hazelt, és még a telefonját sem vette fel. Az már másodlagos probléma, hogy a munkahelyemről is elkéstem, csoda, hogy a főnökömtől nem kaptam egy átkozódó levelet, amiben kifejti, hogy még munkába járni sem vagyok képes.
- Nem bújsz vissza egy kicsit? - érdeklődött búja hangon Sebastian.
- Nem lehet, elaludtunk, ráadásul a munkából is elkéstem. A főnököm őrjöngeni fog - elkeseredésemben még a ruháimat sem találtam meg.
Sebastian lassan feltápászkodott az ágyból. Próbáltam nem bámulni ezt a tökéletes férfit, de az agyam ismét kikapcsolt. Szívem szerint egész nap hemperegnék vele az ágyban, csókolnám, és sosem engedném el. Tökéletes volt az éjszakánk, olyan, mintha álmodnék. Sebastian annyira gyengéd és gondoskodó volt végig, hogy a testem teljesen átadta magát neki. Minden porcikámat birtokolta, az ő tulajdona voltam.
- Keressünk valami ruhát, aztán beviszlek dolgozni - lépett oda hozzám szája sarkában megbúvó mosollyal. Kezével az arcomat simogatta, miközben elmerült a tekintetemben. Bíztam benne, hogy ő is hasonlóan vélekedik a tegnap estéről.
Útban a munkahelyem felé dobtam egy üzenetet a főnökömnek a megalázkodás oltárán, hogy azonnal ott vagyok, véletlenül se rúgjon ki. Nem tudom, mit vártam, Aston csupán láttamozott, válaszra sem méltatott. Közben görcsösen próbáltam elérni Hazelt, őt is sikertelenül.
Sebastiannek jó érzéke volt ahhoz, hogy mikor kell csendben maradni. Kérnem sem kellett, de ő tudta, hogy mire van most szükségem.
- Itt is vagyunk Millie! Mikor végzel? Érted jövök - fordult felém a sármos sofőröm. Párás szemekkel néztem rá, nem találtam a szavakat.
- Nagyon köszönök mindent Sebastian... Én... - kerestem a szavakat, de egyre jobban a sírás kerülgetett.
- Hé! Nyugi, nincs semmi baj! - nyugtatgatott kedvesen Sebastian. Nagyra értékeltem, de sajnos ez most édeskevés volt az én lelkemnek. Úgy éreztem, hogy összeomlik a világom. Pár napja még egy tökéletes életem volt, most meg... Nem sok mindent tudok felmutatni belőle.
- Tényleg mindent köszönök neked Sebastian, ha te nem lennél... Én lehet, hogy egy zárt osztályon feküdnék éppen - nyeltem egy nagyot. - Hazel miatt aggódom. Megbeszéltük, hogy találkozunk reggel, de elaludtam. Cserben hagytam a legjobb barátnőmet.
- Millie, figyelj rám! Nem ismerem Hazelt, de nem gondolom olyan embernek, aki ezért haragudna rád. Szimplán csak dolga van. Vagy épp az őrsön van - vágott közbe Sebastian.
A sofőröm egy csókot lehet az ajkamra, és a lelkemre kötötte, hogy értem jön 4-re. Félve rohantam be a Harper's ajtaján, közel 2 órát késtem, ami még soha nem fordult elő, mióta itt dolgozom. Próbáltam meghúzni magam, hogy Aston véletlenül se szúrjon ki magának, nem hiányzott most még egy fejmosás. Volt elég bajom.
A munkaidőm persze most még lassabban telt, mint eddig. Nem is tudtam figyelni a dolgomra, Josh, Hazel és Sebastian járt a fejemben. Felváltva cikáztak bennem a gondolatok. Josh tényleg képes ilyesmire? Miért nem érem el Hazelt? Vajon Sebastian mit akarhat tőlem? Legjobban mégis az idegesített, hogy a barátnőm, mintha felszívódott volna. A Facebookon utoljára 8 órája volt elérhető. Nem jellemző ez rá. Ebédszünetben biztos hívott volna, vagy még mindig a rendőrségen van?
Négykor, mint aki jól végezte dolgát pattantam fel az artisan tölgy íróasztalom mögül. Gyors léptekkel próbáltam elhagyni a Harper's épületét, közben pedig titkos ügynököket megszégyenítő módon szöktem meg a főnököm gyilkos tekintete elől. Ráér holnap az a fejmosás. Sebastian pedig pontosabb volt mint egy svájci óra. Ezúttal egy csokor liliommal várt a piros sportkocsinak támaszkodva. A szám automatikusan mosolyra görbült, sietve üdvözöltem Mr. Millert.
- Szia Millie! Milyen napod volt? - érdeklődött nyájasan, az arcomra pedig egy puszit nyomott.
- Sebastian - mosolyogtam. - Volt már jobb napom... - dünnyögtem. Átvettem a gyönyörű virágcsokrot, és a fenekemet a fekete bőrülésre huppantottam. Annyit ültem ebben az autóban, hogy az ülés szinte már felvette a hátsóm formáját...
- Na, sikerült elérned Hazelt? - faggatott Sebastian.
- Nem, és nagyon aggódom. Nem lehet a rendőrségen egész nap... - feleltem.
- Miért nem hívod fel a pasiját? - tágra nyílt pupillákkal néztem Sebastianre. Hogy ez nekem miért nem jutott eszembe? Annyira hülye vagyok... Azonnal nyúltam is a telefonomért, és már tárcsáztam is Cole-t.
- Szia! Millie vagyok! Ott van veled Hazel? - érdeklődtem. Ám sajnos nem azt a választ kaptam, amit szerettem volna hallani. Cole elmondta, hogy reggel óta nem éri el Hazelt, a munkahelyén is kereste, de a főnöke szerint ma nem volt bent. Épp úton van a rendőrségre, hátha ott többet tudnak mondani.
Sebastiant kérnem sem kellett, indultunk az őrsre. Reménykedtem, hogy ott majd mondanak valamit, vagy esetleg Hazel mosolyogva üdvözöl minket. Az én barátnőm nem olyan, hogy csak szó nélkül eltűnjön. A drámai sajnálkozásomból a telefonom csörgése zökkentett ki. Ismeretlen szám. Mintha ez lett volna, amiről reggel is hívtak. Általában, vagyis legtöbbször nem veszem fel az ilyen telefonokat, inkább illedelmesen írok egy üzenetet, hogy küldje el ki, és mit akar. Ha ezek után fontos, akkor visszahívom. Most ez elmaradt a nagy kapkodásban, de kivételesen úgy éreztem, hogy fel kell vennem.
- Hello Millie! Na végre, hogy felvetted! Hazel és én már nagyon vártuk, hogy halljuk a hangodat - szólalt meg eltorzított férfi hang. Hirtelen köpni-nyelni nem tudtam, hiába nyitottam beszédre a szám, egy árva hangot sem tudtam kipréselni rajta. A háttérben hallottam, ahogy valaki keservesen sír, de nem értettem, mint mond. Biztos Hazel az...
- Na ide figyelj aranyom. Várlak ma este a régi raktárépületnél Swinston sarkán. A barinőd is nagyon fog várni. Ajánlom, hogy gyere, különben elvágom a torkát. Akkor is, ha bárkinek szólni mersz. Egyedül legyél! - majd bontotta a vonalat. Egyből Josh neve villogott a vészjelzőként a fejemben. Hiába volt eltorzítva a hangja, mégis ki más vetemedne ilyenre? Ki lenne képes arra, hogy elrabolja a legjobb barátnőmet és gyilkossággal fenyegetőzzön?
- Sebastian! Állj meg! - üvöltöttem. A szívem majd kiugrott a helyéről, úgy éreztem, megfulladok. Ahogy megállt az autó, azonnal kiugrottam, de a járás is nehezemre esett. Olyan nyomást éreztem a mellkasomon, mintha több tonna súlyt dobtak volna rá. Hirtelen pedig minden elsötétült.
A következő kép Sebastian arca. A karjaiban tartott, és aggódva fürkészte a tekintetem.
- Elájultál... Beütötted a fejed, jobb ha most beviszlek a kórházba.
- Nem! Ne, Sebastian! Kérlek, Hazel bajban van - vágtam rá gyorsan. Próbáltam szabadulni Sebastian karjaiból, de a testemet elhagyta az erő. Valóban beüthettem a fejem, mert erős nyomást éreztem a tarkóm felett. De ez most egyáltalán nem érdekelt. A barátnőm élete forog kockán.
- Millie, ne viccelj! Nem vagy jól, lábra sem tudsz állni. Muszáj egy orvosnak látnia! - Sebastian ellenkezést nem tűrve ültetett az autóba. A világ kezdett egyre homályosabb lenni körülöttem, hiába küzdöttem, a testem feladta abban a pillanatban a harcot. Ébren akartam maradni, hogy elmondjam, mekkora bajban van a barátnőm, és hogy felhívjam Cole-t, hogy véletlenül se menjen be a rendőrségre. A fejemet azonban elborította a kínzó fájdalom, New York pedig feketébe borult a szemem előtt...
