Amikor betöltöttem azt a bizonyos 21-et, nem pont ilyen jövőt képzeltem magamnak. Valószínűleg a sokak által jól ismert, nyálas és kicsit sem földhözragadt romantikus filmeknek köszönhetem, hogy egy rózsaszín burokban éltem évekig... Elhittem, hogy lehet minden tökéletes. Lehet úgy boldog az ember, hogy közben nincs oka aggódni. Feküdhet és ébredhet a szerelme mellett, várhatja haza a férjét egy kétfogásos vacsorával akár szerda esténként is... Járhat a magánélet és a karrier kéz a kézben... De ez mind csak feltételes mód. Az élet feltétele. Ami valljuk be, kurva kegyetlen dolog... Ezt bátran ki merem jelenteni most, 28 évesen...
Ha azon a bizonyos pénteken nem látom Josht a húgommal, lehet, hogy még mindig élnének azok, akiket szeretek. Tény, hogy sosem találkoztam volna akkor Sebastiannel, de legalább itt lenne, tenné a dolgát és nem egy olasz maffiózó keze által szenvedett volna élete utolsó perceiben. Anya pedig... Hetente zaklatna, hogy mikor kerül végre gyűrű az ujjamra, hogy mehessünk túlárazott menyasszonyi ruhákat válogatni. Boldogok lehetnének... Azok, akik miattam nem lehetnek már köztünk.
Naponta gyötör emiatt a lelkiismeretfurdalás, egy kis önostorozással és sírógörcsökkel párosítva. Csak a kisfiam miatt élek. Más oka nincs a létezésemnek, és valószínűleg sosem lesz... Bár, ha belegondolok, oltári nagy hülyeséget csinálok éppen, ami nem a hosszú életem megalapozója. Carter tiltása ellenére osonunk a húgommal a fehér folyosón, úgy, hogy fogalmunk sincs, mi vár a végén. A vészcsengők kongnak a fejemben, az agyam pedig könyörög, hogy térjek észhez. Mégis az a belső, suttogó hang a leghangosabb, amelyik azt mondja: Menj, Millie! Gyerünk!
- Félek... - a húgom remegő kezeivel kapaszkodott a karomban. A szemei már szinte könnybe lábadtak, ahogy Carter lépteit követtük. Hasonlóan éreztem én is, de muszáj volt tartanom magam. Legalább Lisa miatt.
A hálótól pár lépés választott el. Magamban számoltam vissza... öt, négy, három, kettő, egy... Ninjákat megszégyenítő pózban vártam a betörőt, hogy jól megverjem, ha esetleg Carternek nem sikerült, ami valljuk be eléggé vicces lenne, viszont csak a csukott ajtó fogadott. Sehol egy harisnyával a fején futkározó valaki, semmi robaj, csak a csend... Ez sokkal pánikkeltőbb, mintha szembe találkoztam volna bárkivel...
- Mit csináljunk? - Lisa csak még jobban reszketett, s bár szerettem volna, nem tudtam válaszolni. Fogalmam sem volt, mi a helyes ilyenkor. Rájuk rontsunk? Kiabáljak a nyomozónak? Hívjuk a rendőröket? Megannyi kérdés, nulla válasszal. Egy azonban biztos: bármit teszek, százszor meg kell gondolnom, még egy élet nem száradhat a lelkemen...
- Te indulj el Hazelékhez! - utasítottam a húgomat ellentmondást nem tűrve, de nyilván neki nem elég egyszer elmondani a dolgokat... Esze ágában sem volt elhúzni a csíkot.
- Biztos, hogy nem hagylak itt... Megőrültél? Mi van, ha valami gyilkos van bent és már kinyírta Cartert? Úristen, Millie... Meg fogunk halni - Lisa csak úgy köpte a szavakat, miközben a pánik teljesen a hatalmába kerítette. Hasonlóan éreztem magam én is, és belegondolva elég sok valóságalapja is lehet annak, amit a húgom mondott. Túl nagy a csend az ajtón túl...
- Ide figyelj! Most erre nincs időnk! Tudnom kell, hogy a nyomozó jól van-e, te rohanj Hazelhez! Megyek majd utánad, ígérem! - bármennyire is félt a húgom, a dac is keményen dolgozott benne. A szemforgatásokból legalábbis erre tudok következtetni. Na persze, a szavai sem cáfolták...
- Millie, várandós vagy! Nem sodorhatod veszélybe az unokaöcsém életét... Ahogy a sajátodat sem... - bármennyire is fáj, igaza van. Lisa pont azt mondta, amit az agyam próbál percek óta a tudtomra adni... Mégis úgy érzem, hogy maradnom kell. Mintha a lelkem fegyvert szegezne az eszemnek... Meg kell adnom magam, hallgatnom kell a megérzésemre.
- Oké, akkor csak menj előre és szállj be a liftbe. Hívd közben Hazelt, és rögtön megyek utánad! Ígérem!
Nagy nehezen, de rábólintott a rögtönzött tervemre, én pedig magam maradtam a folyosó végén. Egyhelyben álltam az ujjperceimet tördelve a pocakom felett. Most, hogy a húgom már nem volt mellettem, utat engedtem a pániknak és a kétségbeesésnek. Az agyam feladta, lengette a fehér zászlót, de már hiába. Nem kaphat kegyelmet.
Próbáltam közelebb osonni az ajtóhoz, hátha hallok valamit a falakon túlról. Kb. olyan voltam mint egy elefánt a porcelánboltban. Mikor reccsen a padló? Na, mikor? Hát persze, hogy akkor, mikor Millie Brown lépked rajta... Ha most nem írtam alá a halálos ítéletemet, akkor soha. Biztos voltam benne, hogy az a valaki hallotta, hogy egy idióta van a másik oldalon, aki még arra sem képes, hogy zárt ajtón keresztül hallgatózzon. Már visszhangzott a fülemben, Carter dorgálása, amit ezért kapni fogok. Ha persze túléljük, mert erre ugyebár nincs biztosíték...
Hosszú másodpercekig álltam mozdulatlanul, vártam a sorsomat, de semmi sem történt. Nem nyílt az ajtó, nem eresztettek golyót a fejembe, nem jött okítani Carter. Itt lett volna a remek alkalom, hogy menekülőre fogjam, de a kíváncsiság nem hagyott nyugodni. Most már tudnom kell, mi történik...
Közelebb léptem hát a bejárathoz. Ezúttal sikerült minimális zajjal megugranom ezt a feladatot... A fülemet azonnal az ajtóra tapasztottam, és csak reménykedtem, hogy hallok majd valamit vagy valakit.
- Nem tudhatja meg, hogy itt vagyok... Találj ki valamit! - ismerős férfi hang ütötte meg a fülemet. Talán túl ismerős is...
- Megbeszéltük, hogy nem jössz ide, mert le fogsz bukni! - aztán Carter hangja is felcsendült. Hallhatóan semmi baja nincs, sőt...
- Látnom kellett... - megint az az erős, érces hang. Az a hang, amibe beleszerettem...
- Sebastian! - önkívületben kiáltottam fel, fittyet hányva mindenre. A testemet hirtelen elöntötte valami meleg, furcsa érzés, a folyosó pedig kezdett homályossá válni körülöttem. Az ájulás szélén voltam, éreztem, ahogy elhagy az erő, s bár az eszemet elárultam, most mégis a segítségemre sietett. Az agyam átvette végre az irányítást, összekaparta a testem annyira, hogy legalább az ajtón be tudjak menni, de hiába... Zárva!
- Carter, azonnal engedj be! Mi a franc folyik itt? - minden erőmmel a bejáratot ütöttem és teli torokból üvöltöttem. Alig álltam már a lábamon, de biztos voltam benne, hogy Sebastian hangját hallottam. Ezer közül is megismerem...
- Millie... Menj le az autóhoz, szóltam Jaydennek, mindjárt itt van érted! - a nyomozó rekedtes hangon kiabált ki, de hogy őszinte legyek, cseppet sem érdekelt, mit akar... Egyet tudtam: be fogok menni abba a szobába, ha törik, ha szakad!
- Elég már ebből, a picsába is! Most rögtön nyisd ki az ajtót, vagy nem állok jót magamért! - a dokim valószínűleg most leüvöltené a fejem. Alig pár napja beszéltük meg, hogy kerülöm a stresszt, erre tessék. Az ájulás szélén állok és telitorokból rikoltozom.
- Hallgass rám, és indulj! - jött a válasz, s bár tudtam volna mit mondani, hirtelen kirántották alólam a talajt. A lábaim szétcsúsztak, én pedig menthetetlenül rogytam a földre. Újra azt a fájdalmat éreztem... A hasam sajgott, kegyetlenül szorongatott belülről...
- A kisbabám... - össz-vissz ennyit tudtam magamból kipréselni, mielőtt teljes sötétségbe borult körülöttem minden. Megszűntem létezni a valóságban, megint az elmém börtönébe kerültem, ahol őrült lázálmok üldöznek majd... Miközben a hálószobában ott van ő... Bármennyire lehetetlen, abszurd és szürreális... csak is ő lehetett. Sebastian Miller.
