Masszív fejfájással vágott tarkón a reggel. Legalább egy órát vergődtem még a selymesen puha párnák között, mire ki tudtam kászálódni az ágyból. Nem tudom, kinek az ötlete volt, hogy rögtön a szemben lévő falra egy tükröt kellett tenni, de nagyon tudtam utálni érte. Konkrétan frászt kaptam magamtól, ahogy megláttam a bozontos hajamat és az elkenődött sminkemet. Ijesztgetni lehetett volna velem. Tényleg.
Az biztos, hogy a sziget alkoholfogyasztását igencsak megdobtuk tegnap este. A bárban legalább hajnali 3-ig ittunk. Amíg képben voltam, addig bánatomban hörpintettem le az aperolokat, aztán meg már a világomról sem tudtam. Fogalmam sincs, hogy kerültünk vissza a panzióba, az meg teljes képszakadás, hogy az ágyba hogyan tudtam ilyen jól belepozicionálni magam, hogy még az alvós pólómat is magamra húztam. Rejtély.
Arra apelláltam, hogy egy kiadós fürdő majd jót fog tenni. Lemoshatom magamról az éjszaka bűneit és a fejem is kitisztul talán. Dr. Hoover biztosan magából kifordulva üvöltene velem, ha tudná, hogy a gyógyszerei helyett az olaszok imádott narancssárga löttyével ajándékoztam meg a testem. Még egy teljes hónapig ugyanis szednem kell a tablettákat, amiket felírt. Vagyis kellene. De nem fogom. Jól vagyok. Egyetlen bajom van, hogy gyorsan kimerülök, de azon semmilyen orvosság sem tud segíteni.
A habfürdőmbe bepattanva aztán lecsekkoltam a telefonomat. Lisa nem írt. Mondjuk ott most hajnali 2-3 körül lehet, így nem is csodálkoztam. Azért én dobtam neki egy üzit, hogy érezze, nem felejtettem el. Kicsit szégyelltem is magam, hogy amíg ő Washingtonban van a nagyival, addig én kábulásig leittam magam éjszaka. A húgom mellett Sebastian járt folyton még az eszemben. Szerencse, hogy letiltottam a számát, anélkül félő, hogy kiírtam volna magamból az érzéseimet. Azokat az érzéseket, amelyeket én sem tudtam megfogni. A szerelem és a gyűlölet keveredett bennem. Teljesen más volt, mint amikor Josht otthagytam a lakásunkban. Utána csak a düh maradt. Sosem álmodtam vele, és nem is gondoltam rá ennyit. Persze rohadtul fájt, de így visszagondolva nem olyan érzelmeket váltott ki belőlem, amire egy szakítás után számít az ember. Sebastian viszont... Nem tudom, mit művelt velem, de folyamatosan a tudatomban kapart.
A sarokkádban bársonyosan öleltek a habok, miközben a felszabadult narancsillat teljesen elbódított. Itt Ischián valami nagy hagyománya van ennek a gyümölcsnek, mert mindenhol látni, a citrommal egyetemben. Kirakatokban, házak csempéin, az utcák köveibe vésve. Sokat elmond, hogy még a panzió tusfürdőjének az illata, és a színe is rá emlékeztet. A bekészített törülközőkön pedig apró, hímzett citrusok nevettek vissza rám. Imádtam ezt a hangulatot. Ez a sziget tényleg egy csoda, ahogy Sebastian is mondta...
És ekkor a "szigetről" beugrott: Domenico! Rá sem mertem nézni a telefonomra, csak reméltem, hogy még nincs 10 óra. Fél szemmel aztán csak a kijelzőre kacsintottam. Kilencessel kezdődött a szám, úgyhogy még jók vagyunk. Vagyis annyira mégsem. 9:43-at mutatott az óra. Amilyen gyorsan csak lehetett, ugrottam ki a habok öleléséből, tudomást sem szerezve arról, hogy a fél fürdőszobát elárasztottam. Belebújtam, ami éppen a kezem ügyébe került. Farmer-pulcsi kombó. Tökéletes. A hajamat a lehető legegyszerűbben összefogtam, a sminkem maradványait pedig egy vizes vattapamaccsal letöröltem. A következő pillanatban már Hazelék ajatján dörömböltem, és próbáltam magamra erőltetni egy pufibb dzsekit. Nem igazán az én stílusom, de baromi melegnek tűnt. És most ez az elsődleges szempont.
- Millie, te mit keresel itt? - Cole nyitott ajtót egy szál alsónadrágban. A szemeit törölgette, valószínűleg én ébresztettem fel.
- El fogunk késni az idegenvezetésről - mormogtam, de sejtettem, hogy ebből nem lesz városnézés. Legalábbis nem együtt.
- Ne haragudj, teljesen kiment a fejünkből. Hazel még alszik... Nem baj, ha most ezt passzoljuk? - kérdezte lágyan.
- Nem, dehogyis! Pihenjetek, majd találkozunk! - nyomtunk egy puszit egymás arcára, és már a lépcsőn rohantam lefele. Bár őszintén nem sok kedvem volt most a társasághoz, de addig sem gubbasztok egyedül a szobában...
Körülbelül öt percem maradt, hogy a bár elé érjek. Megugorható időnek tűnt. Az étteremre kerek-perec emlékeztem, hogy hol van, a másik hely pedig pont mögötte, így eltévedni nem fogok. Nem volt más dolgom, minthogy a part felé vegyem az irányt. A távolból már kiszúrtam, hogy egy bőrkabátos fickó az italozónk előtt ácsorog, s bár arcát a telefonjába temette, erős gyanúm volt, hogy Domencio az. Nincs még egy olasz férfi, akinek ennyire csillogna a napfényben az ébenfekete haja.
- Millie, hát eljött! Hol hagyta a barátait? - még jó pár lépés elválasztott minket, de ő már az utca másik oldaláról kiabált. Senki sem zavartatta magát, csak én. Valahogy az óbégatás nem az én műfajom, még ha az utóbbi időben a tények mást mutatnak.
- Jó reggelt! - fújtattam. Úgy tűnik, egy átmulatott éjszaka is kevés volt ahhoz, hogy erőre kapjon a tüdőm. - Kicsit hosszúra nyúlt az este, ők még alszanak - motyogtam.
- Örülök, hogy maga mégis eljött! Nem fogja megbánni, higgye el! - reméltem is, mert mindent hátrahagyva rohantam, hogy ideérjek... - Reggelizett már, signora? - a lehető legjobb kérdést tette fel, ugyanis az éhség ismételten belülről emésztett fel. De egy jó kávéért a fél karomat is odaadtam volna.
- Nem... Igazság szerint éhen halok - mosolyodtam el, az idegenvezetőm pedig már határozott léptekkel el is indult velem.
Ezúttal nem a parton sétáltunk, egyenesen felfelé vettük az irányt a macskaköves kanyargós utakon. November vége volt, de a színesebbnél színesebb leanderek indaként fonták körbe a házak szürke falát. Az óváros varázslatos volt. Egyes épületek, még a 15. századból maradtak az utókorra, a helyiek pedig gondos odaadással vigyáznak rájuk. Nápoly romboló életmódjához képest Ischia olyan volt, mint egy burokba zárt metropolisz. Vagyis több metropolisz, mint megtudtam.
Egy nagyon kedves kis kávézónál álltunk meg. Bűbájos néni fogadott minket a pult mögött. Talán családi vállalkozás lehetett, akkora szeretettel szolgált ki minket. Végre megkóstoltam az eredeti, olasz cappuccinót, és bár nem vagyok reggelente édesszájú, de Domencio rábeszélt egy porcukros, nutellával töltött kiflire. Szeretném, de egyszerűen nem tudom kifejezni magam, mennyire jó volt. Az ízek kézen fogva jártak táncot a számban. Örökké tudnám ezt enni. De tényleg! Na jó, azért a pisztáciakrémes kiflit nem veri...
- Látom, már sokkal jobb kedve van, signora! - a kísérőm csodálkozva nézte végig, ahogy magamba tuszkolom a croissant. Valószínűleg az olasz lányokba szorult némi illem, és nem két pofára tömik a kaját, de én nem titkoltam, hogy amerikai vagyok. Szerencsére Domencio előtt nem is kellett megjátszanom magam.
- Igen, éhesen kifejezetten morcos tudok lenni - mondtam két falat között.
- Nem úgy értettem - javított ki. - Hanem, hogy már nem látom a szomorúságot a szemében. Másképp csillog! - zavarba ejtően tudott fogalmazni. Valahogy minden mondatába elrejtett egy bókot.
- Örülök, hogy így látja! Én még belülről nem érzem ezt... - sütöttem le a szemem. A szívemet továbbra is mardosta a keserűség.
- Nem szabad, hogy a bánat megmérgezze a lelkét, signora! Nem tudom, mi történt, de sejtésem szerint egy férfi miatt emészti magát... Szerintem senki sem érdemli meg a maga könnyeit... - kezét lágyan az enyémre tette. Egy pillanatra leblokkoltam. Most flörtöl velem?
- Ez ennél kacifántosabb történet... - durmoltam, és ki is húztam a kezem az övé alól. Inkább a kávéscsészémbe temetkeztem.
- Ha szeretné, hogy valaki meghallgassa, szóljon bármikor, Millie. Azt mondják, jó hallgatóság vagyok! - mosolyodott el.
Azt hiszem, félreértettük egymást. Naivan azt hittem, hogy puszta kedvességből megmutatja a várost, de hogy is gondolhattam ezt?! Mindennek van ára, csak nem pénzben mérik...
- Ne haragudjon, Domencio... Mások a szándékaink szerintem... - sóhajtottam. - Mármint, én nem szeretnék ismerkedni - barna szemei összekavartak. Mintha a lelkembe látott volna, úgy meredt az arcomra.
- Elnézést, ha túlzónak érezte a viselkedésem, signora! Nem akartam kellemetlen helyzetbe hozni, pusztán ilyen vagyok. Szeretek segíteni... - felelte, majd így folytatta: - Úgy látom, hogy maga még szereti szomorúsága zálogát...
Nem tudtam, mit mondhatnék. Főként azért, mert nem voltam tisztában a saját érzéseimmel. Lehet, hogy tényleg szeretem, ami a nagyobb baj. Nem szerethetek egy ilyen férfit, mint Sebastian. De hogy tudnám elfelejteni őt? Örökre...
