Itt valami bűzlik. Nem kicsit. Kilométerekről kiszagolható, hogy a legkevésbé sem stimmel valami... Oké, mindig azt mantrázom magamnak, hogy biztos csak a terhesség tesz ennyire szenilissé és néha kicsapongóvá, de ez már túl megy minden határon. Emlékszem, hogy ott hagytam a fotót Sebastian sírján. És ez nem csupán lázálom, ez valóban így történt, hiszen Dr. Patrick is kifejezetten neki küldte a képet. Mivel az éjjeli szekrényemen ott van az egyetlen, másik létező példány, így azt hiszem, jogosan teszem fel a kérdést: Mi a fasz történik itt?
A húgom meghökkenve bámulja, ahogy fel-le sétálgatok a nappali közepén törölközőbe csavarva. Szegény nem érti, mi történhetett a nővérével. Gyanítom, azt gondolja, hogy megbuggyantam. Egyébként ez benne is lehet a pakliban, de a tényen akkor sem változtat. Ja, azt elfelejtettem mondani, hogy éppen Cartert várjuk. Magyarázatokért főként, de bőven van még pár megválaszolatlan kérdés is a tarsolyomban. Például: Hogy tudhatta meg a Harper's a részleteket? Miért nem tudok arról, hogy a saját húgomnak mikor van a tárgyalása? Hogy kerülhetett Sebastian sírjáról bármi is a fürdőszobába?
Nem igazán tudom megfogalmazni, hogy mit is érzek pontosan. Ahhoz már hozzászoktam, hogy a mellkasomra mázsás súly nehezedik, és az sem újdonság, hogy gombóc nő a torkomban, de most még egyfajta rettegés is párosul mindehhez. Elárulva érzem magam és átverve. Az egyik bizalmasom, akire az életemet is rábíztam volna, titkolózik előttem, és nem értem, miért. Mi szükség lehet arra, hogy hazudjon vagy éppen elferdítse a valóságot? Azt hittem, hogy benne megbízhatok, hogy rá számíthatok, de már azt sem tudom elhinni, amit kérdez.
Tudjátok, a csalódás kegyetlen démon. Akkor jön, mikor a legkevésbé sem számítasz rá. Elhiteti veled, hogy ennél már nem lehet rosszabb, majd miután elkezdesz bizakodni a jóban, lesből támad rád. Az étvágya óriási, de csak szépen, lassan kezdi felemészteni a lelked. Szereti látni a szenvedést és szeret pillanatnyi reményt adni, majd mindet kiirtani belőled. Bárcsak mondhatnám, hogy most először nézünk farkasszemet egymással, de sajnos nem. Számtalanszor találkoztunk már, de szánakozva mindig belém rúg egyet. Lassan talán már sajnálni is kezd, és azon sem lepődnék meg, ha a végén megsajnálna. Millie Brown lehetne az első élő ember a Földön, akinek az élete annyira szánalmas, hogy még a csalódás vörösszemű démona is messziről elkerüli...
- Nem akarsz felöltözni? - Lisa nem bírta tovább nézni, ahogy őrültek módjára lépdelek a fehér szőnyegen. Felhúzott szemöldökkel, kérdőn nézett rám.
- Carternek az a legkisebb gondja lesz, hogy engem törölközőben lát... - motyogtam, de nem vagyok benne biztos, hogy a hangom elért a húgomhoz is. Teljesen maga alá sodortak az elmúlt pár óra élményei... Éppen azon gondolkoztam, hogy milyen sorrendben vágom őket Carter képébe.
- Hozok neked egy csésze teát, hátha segít egy kicsit megnyugodni... - kiáltotta, majd már nyoma sem volt a kanapén. A lépteit még hallottam, ahogy a konyha felé távolodik, de aztán az elmém visszarántott a kicsit sem kellemes gondolataim közé. Még csak válaszra sem méltattam Lisát, de mire ez feltűnt, már késő volt.
Aztán végre megszólalt a lift. A szokásos csippanó hang, ami most a lelkem mélyéig hatolt.
- Carter! - éppen, hogy kilépett a felvonóból máris az arcába futottam. Ezt a viselkedést azért foghatjuk a terhességemre. Legalább ezt.
- Millie, az édes atyaúristenre, mi a fene történt? Lassan éjfél van, mi olyan fontos, amit telefonban nem tudtunk megbeszélni? - sóhajtozott, majd feltűnt neki, amire Lisa is felhívta a figyelmem. - És miért nincs rajtad rendes ruha?
- Jaj már, miért mindenki a törölközővel van elfoglalva?! Ennél komolyabb problémák vannak, Carter! Azt hiszem, jobb ha leül... - nem tudom, kívülről hogy tűnt, de én elég magabiztosnak éreztem magam. Bár a nyomozó pár másodpercig hezitált, és csak pislogott rám értetlenül, végül ő is beadta a derekát. Szorosan mögötte sétáltam és huppantunk le a kanapéra, arra a kanapéra, amivel eléggé kusza a közös múltam, de ezt ne is firtassuk...
