Játszom a sorsommal. Sőt, keringőt járok vele, csak az a baj, hogy egy szakadék mellett lépdelek. Minden egyes alkalommal egyre közelebb és közelebb táncolok a széléhez. Talán most meg is csúsztam, de érzem, ez még nem a vége. Még itt vagyok, nem zuhantam a mélybe... Még nem. Még dolgom van.
Ha tippelnem kellene, akkor feltehetően most egy kórházban vagyok. Csak a fényekből tudok erre következtetni, melyek erőteljesen átszűrődnek a szemhéjamon. A tudatomnál vagyok, de nem tudom irányítani a testem. Érzékelem a külvilágot, de a hangom néma. Mintha lekapcsolták volna a testem rólam. Más esetben ez nem érdekelne, de a testem már nem csak az enyém. A kisfiammal osztozom rajta, akinek a lehető legnagyobb szüksége van rám, én pedig cserben hagytam. Megint...
Valószínűleg a legjobb anyának járó díjat nem fogom megkapni, hiszen még meg sem született, de már annyiszor sodortam bele magunkat veszélyes helyzetekbe, hogy már én is szégyellem magam. Szégyellem, hogy elragadnak az érzelmeim. Hogy fogok majd a szemébe nézni? Neki én jelentem a világot, én pedig egy önző némber vagyok, aki nem bír hidegfejjel gondolkozni, legalább egyszer az életben. Igaza volt múltkor Dr. Patricknak, ágyhoz kellene kötni, és akkor biztos nem tenném ki magunkat semmi rossznak. Csak mi lennénk, és a hófehér szoba falai. A csend, a nyugalom és az a kín, amit valójában ezzel okoznék magamnak. Bármennyire is szeretnék, egyszerűen nem tudok belenyugodni a történtekbe. A kisfiam a legfontosabb az életemben, az édesapja viszont a másik...
Ha már összezárva maradtam az agyammal, akkor kihasználtam minden pillanatot. Lejátszottam a történteket újra és újra. Hallottam azt a hangot. Összekeverhetetlen. Millió közül is megismerném. De mégis hogy lenne ez lehetséges? Sebastian meghalt. Nincs többé. Nem hallhattam őt.
Már azon is elgondolkoztam, hogy vajon megbolondultam-e. Elveszthettem esetleg a józan eszem? Lehet, hogy mindent csak képzeltem? Mi van, hogyha egy ugyanolyan lázálom volt, mint a többi? Teljesen megőrültem...
Minél többet gondolkoztam, annál kevésbé tűnt valóságosnak, amit átéltem. Kételkedtem a saját józan eszemben. Kezdtem elhinni, hogy velem van a baj, és valahol az elmém börtönében élek. A saját eszem fordult ellenem és manipulál. Lehet ez a retorzió. A retorzió a sok engedetlenségért, amit a múltban engedtem meg vele szemben. Számtalanszor felülbíráltam, a szívemnek adtam igazat minden kérdésben. Nem csoda, hogy bosszút forralt ellenem. Az ilyen fokú önfejűség még sosem vezetett jóra. Az iskolában is kapsz három figyelmeztetést, és ha nem tanulsz a hibádból, akkor ég veled. A saját utadat járhatod, ahogy akarod...
Az én utam pedig eléggé rögös, tele van szakadékkal. Minden lépéssel vigyázni kell. Itt nem lehet már hibázni. Elég egyetlen botlás és vége. Ott találom magam a gödör alján, ahonnét már senki sem tud kihúzni. Na jó, valaki mégis kitudna...
- Sebastian! - annyira hirtelen csapott meg a valóság, hogy csak kiálltani tudtam. A hangok szélsebesen szaladtak kifelé a torkomból, a betűk pedig egy nevet formáztak. Ki másét? Hát persze, hogy Sebastianét.
- Miss Brown, kérem nyugodjon meg! Nincs semmi baj - Dr. Patrick hajolt fölém, próbált némi mosolyt erőltetni az arcára, de szíve szerint valószínűleg melegebb éghajlatra küldött volna. Nem is mertem a szemébe nézni, inkább körbepislogtam, hogy megtudjam, hol is vagyok most. Nos, a kórházi tippem majdnem bejött, ugyanis a bal vállam felett egy gép csipogott rendületlenül, a kezemből pedig csövek lógtak mindenfelé. A neonfény, ami a szememet szúrta, most még élénkebb volt, a szoba fehér falai pedig csak még jobban elvakítottak. Ismerős volt a hely... Dr. Patrick magánklinkáján feküdtem épp.
- Mit mondtam én magának, Millie? Megesküdött rá, hogy kerüli a stresszt és vigyáz a kisfiára. Erre most itt fekszik... - annyira tudtam, hogy ez jön. Bár semmi kedvem nem volt végighallgatni a doki dorgálását, arra jó volt, hogy megerősítsen abban: nem őrültem meg. Ezek szerint nem csak egy álom volt... - Szerencséje volt, hogy Carter azonnal behozta. A kicsi rendben van, de maga jól beütötte magát - azzal a lendülettel pedig a jobb karomra mutatott. Tele volt élénkpiros zúzódásokkal, a tenyerem sarkában pedig egy óriási horzsolás ékeskedett. Gondolom, mikor elájultam, szegény jobb karom rosszkor volt, rossz helyen... Jó, ez eléggé béna szóvicc volt, nem is erőltetem inkább, hiszen a helyzet inkább siralmas, mintsem vidám.
- Millie, hogy vagy? - épp azon gondolkoztam, mit válaszolok a dokinak, mikor Carter rontott be az elhomályosított üvegajtón. Eléggé csapzottan nézett ki, lógott rajta a ruhája, mint egy utcai lelencen.
- Azt hiszem, jól. A karom sajog egy kicsit, de megmaradok... - motyogtam.
- Sűrűbben jársz a doktorúrhoz, mint haza... Nem lesz ez így jó - Carter is leemelte a kioktató stílusát a polcról. Bátor húzás volt, főleg azok után, ami történt...
- Ha nem titkolózna előttem, nem lennék most itt... - vágtam rá, közben pedig éreztem, ahogy a vér egyre gyorsabban lüktet az ereimben, a szívem pedig alig győzi pumpálni. Elöntött a düh, ökölbe szorult mindkét kezem. Carter és a doki csak szótlanul állt az ágyam mellett. Dr. Patrick nem értette, mi folyik itt, a nyomozón azonban láttam, hogy tudja, miről beszélek. A testének összes izma megfeszült. A felső ajkát rángatta az ideg, a pupillája pedig összeszűkült.
- Miről beszélsz, Millie? - ennyire telt tőle, semmi többre.
- Hol van Sebastian? - kérdeztem, s reménnyel telve vártam a választ. Nem a hazugságot. Az igazat.
A kérdésem feltűnően meglepte mindkettejüket. A doki azonnal belekapaszkodott a fehér köpenyébe, miközben ő is a választ várta Cartertől. Már ketten szegeztük rá a tekintetünket, ő pedig csak nyelt nagyokat.
- Sebastian meghalt... De ezt te is tudod! Ennyire beütötted magad? - szokás szerint hülyének néz, ám még mielőtt válaszolhattam volna, az orvos közbeszólt.
- Millie, készíthetünk egy neurológiai vizsgálatot, lehet, hogy ütés érte a fejét is... Ne aggódjon, valószínűleg ez csak egy pillanatnyi emlékezetkihagyás. Nyugodjon meg! - mondta nyájas mosollyal az arcán. Nekem pedig ez volt az utolsó csepp a pohárban. Komolyan idiótának néznek...
- Elég legyen ebből, a picsába is! Hogy lennék nyugodt, mikor az állítólag halott vőlegényemmel beszélt, Carter? Ne nézzenek már hülyének... Nem őrültem meg! Hallottam őt... - önkívületben kiabáltam. Teljesen megfeledkeztem magamról. Egyedül a pocakomat fogtam, remélve, hogy meg tudok nyugodni...
- Atya ég, Millie! A szobában Mirandával beszéltem. Elfelejtett szólni, hogy beugrik pár holmiért... Nyilván alaposan ráijesztett mindenkire, de te már hallucinálsz... Sebastian meghalt, azaz nem lehetett ott a lakásban - vágta rá a nyomozó szemrebbenés nélkül.
- Nem, nem, nem... Mégis mit keresett volna Miranda a szobában? És miért mondta neki, hogy nem jöhet ide, mert le fog bukni? Arról nem is beszélve, hogy egyértelműen férfi hangot hallottam... Miranda hangja pedig közel sem érces annyira, mint az illetőé, akivel veszekedett... Tehát, mi az igazság? - ha a kisfiam nem lett volna a pocakomban, biztosan nekiugrok a nyomozónak. Szépen, nőiesen fűzném az ujjaimat a nyaka köré, s addig szorítanám, amíg könyörögne a levegőért. Pedig kedvelem, az egyik legnagyobb bizalmasomnak tartom. Vagyis tartottam. Úgy tűnik, már benne sem bízhatok.
- Millie, kérem, nyugodjon meg! Gondoljon a kisbabájára! Ezt majd máskor megbeszélik... - vágott közbe ismét a doki, aki még azelőtt kitessékelte Cartert a szobából, hogy bármit mondhattam volna.
Úgy éreztem magam, mint aki azonnal felrobban. Becsapva és elárulva. Csak meredtem az ajtóra, mozdulatlanul, közben belül égett a testem. Mardosták a lelkem Carter szavai. Tudtam, hogy hazudik, mégsem tehettem semmit.
- Figyeljen ide! Tudom, hogy ez most nehéz... Sebastiant mindannyian szerettük, bele sem merek gondolni, hogy min megy most keresztül. De a kisfiának szüksége van magára, nem harcolhat folyamatosan. El kell engednie Mr. Millert... A gyermekük érdekében! - az ágyam mellett guggolva, szinte suttogva próbált megtéríteni Dr. Patrick. Tulajdonképpen igaza van, de csupán abban, hogy a kicsit nem tehetem ki ennek. Nem hagyhatom, hogy mások képmutatása és hazugsága miatt baja essen. Itt és most pontot kell tennem a történet végére. Eljött a pillanat, hogy csak magamra és a babámra koncentráljak.
- Igaza van, köszönöm - feleltem, majd egy mély levegőt követően lehunytam a szemem. Nem láttam értelmét egy újabb harcnak, aminek ismét én leszek a vesztese...
De még mielőtt meglátogatnám az álmomban gondosan felépített világomat, megválaszolok egy kérdést: miért törődtem ebbe bele? Nos, valójában nem tettem. Egy kicsit sem. Csupán elzártam a szívem legmélyebb börtönébe a történteket, hogy a kellő időben majd előhúzhassam. De ez az idő nem most van...
Ja, és majdnem elfelejtettem! Carternek és azoknak, akik valaha is képesek voltak arra, hogy a szemembe hazudjanak, üzenem: Meneküljetek!
