Sosem éreztem ehhez fogható félelmet. Soha. A kádban kucorogva lepergett előttem az életem minden apró részlete. A gyerekkorom bájos világa, a lázadó kamasz, aki feszegette a határait, és az elveszett felnőtt, aki nem találta meg a helyét a nagyvilágban... Előttem áll még az élet, nem akarok még meghalni. Sem a rettegés okozta szívrohamban, sem egy betörő áldozataként. Elképzelésem sem volt arról, hogy ki az, aki idáig képes elmenni. Továbbra is tartottam magam ahhoz, hogy Josh nem tenne ilyet, ha másért nem, akkor azért, mert New Yorkban van a húgommal. Viszont ki más akarna nekem rosszat? És miért?
Életem moziját az egyre közeledő zaj kapcsolta ki. Lépéseket hallottam. Lassú, de határozott lépéseket. A lélegzetemet visszatartva vártam a sötét fürdőszobában a végzetem. A mosdócsap monoton csepegése váltakozott a padló vontatott nyikorgásával. A hangokból ítélve a lépcsőn már felért, tehát az emeleten van. Körülbelül 20 lépésre lehettünk egymástól, a kérdés csak az volt, hogy ő merre indul el... Jobbra Lisa üres szobáját találja, balra pedig a reszkető Millie Brownt. A fogaskerekek csak úgy zakatoltak a fejemben. A megfelelő menekülőutat terveztem. Ha én egy betörő lennék, nem a fürdőbe mennék először... Tehát, ha szerencsém van, az egérút nyitva lesz előttem.
Az őrangyalom valószínűleg a szabadságát tölti, az elmúlt napokra való tekintettel, viszont kétségbeesésemben már hozzá is imádkoztam. Vagyis átkozódtam és imádkoztam egyszerre. Biztos nem vagyok a kedvence, ha csak így itt hagyott, és a szitkozódásom sem segítette a helyzetem. Magányosan, könnyekkel áztatott pólóban, egy kádban fogok meghalni. Már maga a gondolatba beleborzongtam, tudván, hogy anya és nagyi a földszinten alszanak békésen.
Elindult. A zörgés távolodott tőlem, azaz Lisa felé ment. Remegve kerestem valamit a kezem ügyébe, amivel esetleg megvédhetem magam. Nem volt túl nagy választék... Vagy sampont nyomok a szemébe, vagy belefojtom egy lavór vízbe. Mondjuk úgy, hogy egyik sem az évszázad ötlete... Fegyver híján a hajlakkos flakont kaptam a kezembe. Gondoltam, ha az arcába fújom, lesz egy minimális esélyem. A pókokkal szemben amúgy nagyon hatásos... Voltaképpen felkészültem. Terminátor üzemmódba kapcsoltam, dolgozott az adrenalin. Vártam a megfelelő pillanatot a szökésre, vagy épp a támadásra.
A lépések zaja mintha megszűnt volna. Talán a húgomnál lehetett, mikor elcsendesült. A légzésem halk moraját is visszafogtam. Most nem bukhatok le. A sors azonban egy újabb pofont adott... Megszólalt a telefonom. Teljes hangerőn, rezegve jelezte, hogy hol bujkál a zsákmány. Sebastian várta a vonal másik végén, hogy felvegyem, de annyira megijedtem, hogy a mobilom fejest ugrott a kádba. Tálcán nyújtottam a térképet magamhoz... A lassú lépteket a lendületes járás váltotta fel. Egyenesen felém tartott. Hát Millie Brown, ennyi volt...
A fürdőszoba ajtó előtt állt. Hallottam a szuszogását, a hideg futkosott végig a hátamon. A kilincsre markolt, az ajtó nyikorgása pedig darabokra szakította a lelkemet. Csukott szemmel és összeszorított fogakkal vártam, hogy mi fog történni...
- Mi a francot csinálsz a kádban Millie? - szólalt meg az ismerős hang. Kipattantak a szemeim. Anyám állt az ajtóban, és kérdőn bámult rám.
- Anya! Úristen! A frászt hoztad rám! - kiabáltam. A könnyeim továbbra is az arcomat áztatták, ám ezúttal az örömtől.
- Hangokat hallottam fentről, és gondoltam megnézem, mi történik. Azt hittem, te alszol... - mormolta, miközben kisegített a kádból. Persze észrevette a "fegyverem". - Minek neked a hajlakk? - felugrott a szemöldöke.
- Betörőnek hittelek... - nevettem el magam.
- Kevesebb horrort nézz kislányom... - simogatta meg a fejem mosolyogva. Ahogy elhagyták a szavak a száját, egy fekete árny tűnt fel mögötte. Reméltem, hogy csak a fáradtságtól képzelődöm, de nem... Egy határozott ütést mért anya tarkójára, aki azonnal a földre rogyott. Torkom szakadtából üvöltöttem. Nem lehet igaz, ami történik... Felém közeledett. Átlépte anya mozdulatlan testét, és elkapta a torkom. Kapálóztam, rugdostam, és ütöttem, ahol értem, de az erő szépen lassan elhagyta a testemet. Minden csak egyre homályosabb lett. Szemtől szemben álltunk egymással, de semmit sem láttam belőle... Levegőért küzdöttem az utolsó tartalékaimmal. Aztán minden elsötétült.
A fájdalom fojtogatta a testem, amikor felébredtem. Reméltem, hogy csak álmodtam, de a fejembe nyilallt hasogatás egyértelművé tette, hogy ez a valóság. Fogalmam sem volt, hogy hol lehetek. Korom sötét volt és dohos szag, az épület fala a nedvességtől szinte szétcsúszott. A kezem és a lábam kötelekkel volt megkötözve, ha akartam volna, sem tudtam volna megmozdulni. Csak hevertem a földön, mint a kukák mellé kidobott rothadó szemétkupac. Arra sem volt erőm, hogy segítségért kiabáljak, egy hangot sem bírtam kipréselni a torkomból. Inkább füleltem, hátha a támadóm felfedi magát. De nem... A tippem szerint legalább két órát voltam magamnál mielőtt ismét kidőltem volna. Elájultam, de abban a pillanatban azt kívántam, hogy bárcsak meghalnék...
A plafonról rám csöpögő mocskos víz hozott vissza a valóságba. Még élek. Még... Abban biztos voltam, hogy egyedül vagyok, már csak az volt a kérdés, hogy hol. Ablakok híján fény nem szűrődött be az épületbe, így azt sem tudtam, hogy még éjszaka van, vagy esetleg felkelt már a nap... Ellenben síri csend honolt a közelemben. Tehát nem a városban vagyok.
Kezdtem teljesen magamhoz térni, a fájdalom is elviselhetőre csillapodott. Nagy nehezen a falhoz nyomva magam felültem. Egy omladozó raktárépületre hajazott legjobban a börtönöm. Az egyik sarokban egy letakart asztal árválkodott. A hozzátartozó szék azonban feldöntve feküdt a földön. A többcenti vastag porból nem volt nehéz kitalálni, hogy ide nem sűrűn jár senki... A szabadságomtól a málladozó falak mellett egy acél ajtó zárt el. Belülről még csak egy kilincs vagy egy fogantyú sem volt rajta. Azaz innen egyedül nincs kiút.
Egy darabig segítségért kiáltottam, de csak remegő hangom visszhangja válaszolt. Feladtam. Beletörődtem, hogy magányosan halok meg, a falban meghúzódó patkányok pedig alig várják majd, hogy cafatokra marcangolják a testem. Megsirattam magam. Az eddigi életem és azt, ami még várhatott volna rám. Sebastiant. A férfit, aki bármit és bármikor hátrahagyna értem. Most is valószínűleg engem keres... Aztán eszembe jutott anya. Bíztam benne, hogy ő is csak elájult az ütéstől, és hogy jól van. Na meg Margaret nagyi... Vele vajon mi lehet? Átaludta, amíg elraboltak?
Hátrakötött kezekkel ültem és vártam a megváltást. Kifejezetten hideg volt, nem segített, hogy csak egy bugyiban és egy pólóban voltam. Ráadásul a felsőm nem csak a fentről csöpögő vízzel, de a könnyeimmel is át volt itatva. Talán pár napon belül majd elvisz a tüdőgyulladás...
- Millie Brown, üdv az új otthonodban - egyszer csak megszólalt az eltorzított hang. Kerestem, hogy honnan hallom, de semmit sem találtam. Hangszóróból szólhatott, viszont az egy sem volt felszerelve abba a szobába, ahová be voltam zárva... - Ne aggódj, itt senki sem fog megtalálni téged...
Hiába üvöltöttem, mit sem értem vele. Mintha nem is hallotta volna. Csak a saját, monoton szövegét nyomta. Felvételről mehetett...
- Látod, ha múltkor engedelmeskedtél volna, akkor most anyád nem feküdne magatehetetlenül a kórházban... De te önző voltál. Vállald a következményeket!
Micsoda? Anya kórházba került? Keserves sírás tört rám, levegő után kapkodtam, de a tüdőm mintha felmondta volna a szolgálatot. A könnyeim patakokban folytak, a testem pedig görcsösen remegett.
- Eressz ki innen! Könyörgöm! Eressz ki! - ordítottam, de hiába. Válasz nem érkezett, ahogy a hangot sem hallottam többet. Magam voltam, a sorsom felett pedig rendelkeztek...
