A büdös kurva életbe! Ez a mondat zakatol a fejemben az utóbbi percekben. Mintha egy rémálomban lennék, csak éppen nem tudok belőle felébredni. Borzasztó, szívet tépő érzés. Az életem egyik pillanatról a másikra omlott össze. Pár perce még a menyasszonyom forró ölelésében nyugszom, a másikban pedig a hűlt nyomát kergetem. Megesküdtem, hogy soha, senkinek sem fogom hagyni, hogy bántsa őt, erre tessék. Még egy hotelban sem tudok rá vigyázni, legalább nyolc testőr társaságában.
Bármi is történt, nehéz elhinnem, hogy a 19 éves húga másodszorra is képes volt elrabolni. New Yorkban, szemtől szemben álltam vele. Egy törékeny, nádszál vékony kislánnyal. Talán, ha a mellkasomig ért... Mindenesetre, ha akkor nem hallgatok Millie-re, nem lenne ez a helyzet. Önfejű nőszemély... Csak az érzelmei vezérlik, amik persze rendszerint bajba sodorják. Mégsem tudok rá haragudni. Hogy is tudnék? Az életem egyetlen értelmére. Ha valami baja esik... Én nem tudom, mit csinálok...
- Carter, azonnal üljenek repülőre, és takarodjanak ide! Nem tudok mit kezdeni ezekkel a dilettáns barmokkal... - nem érdekelt ki hallja, vagy éppen ki nem. Az éjszaka kellős közepén üvöltöttem a telefonomba a templom előtt. Közben persze az eső is megeredt, ahogy az várható volt. Óriás cseppekben hullott a sötét felhőkből.
- Uram, itt vagyunk Josh Andrews lakásán, Montgomery és Hallow követnek egy nyomot. Félek, hogy nem tudunk mind Önhöz utazni... - mint egy reszkető kiskutya, úgy mormogta a szavakat Carter. Egyébként a legmegbízhatóbb emberem, tudja a dolgát, és egészen a mai napig abban a hitben voltam, hogy nem ismeri a "nemet". S bár nem mondta ki, mégis erre célzott. Burkoltan.
- Idefigyeljen, a reptéren ott a magángépem, értesítettem már a legénységet is. Fél órája van, hogy maga és legalább még egy normális embere felüljön a repülőre. Leszarom a többi seggfejet... Maga legyen itt - Carterrel legalább 5 éve dolgozom együtt. Igen, már Millie előtt is összekötött az üzlet. A vagyon, a hatalom mára olyan dolog lett, amiért az emberek képesek ölni. Vagyis legalább megpróbálkoznak vele. A nyomozó volt az én tűzfalam, aki még azelőtt kilistázta az embereket, hogy árthattak volna nekem és a cégemnek. Vicces, hogy milyen régóta együtt dolgozunk, és még csak azt sem tudom, hogy van-e egyáltalán családja. Tulajdonképpen így belegondolva ez nem is vicces, inkább szánalmas.
- Igen, Uram - harsogta gondolkodás nélkül a telefonba.
- Carter... Ha itt végeztünk, vegyen ki legalább egy hónap szabadságot... - még én is meglepődtem, miután elhagyták ezek a szavak a számat. Nem hogy a nyomozó...
- Igen, köszönöm Uram - hangjában a hála visszhangzott.
- Találtak bármit a telefonszámmal kapcsolatban? Kihez tartozik? - érdeklődtem, közben pedig a téren forgolódtam, hogy merre is induljak el. A sötétben tapogatóztam, szó szerint.
- Egyelőre semmit, Uram. Titkosított, nem tudtuk még bemérni. Rajta vagyunk - motyogta, én pedig elköszöntem tőle. Sajnos a távolság túl nagy köztünk, minimum 8 óra, mire értelmes ember érkezik mellém. Ez viszont rohadt sok idő. Tennem kell valamit.
Amíg azt próbáltam kitalálni, hogy merre indulok tovább, egy autó fényszórója vakított el. Az idióta szupercsapat érkezett meg...
- Mr. Miller! Mr. Miller! - az egyik kopasz az ablakon kihajolva ordibálta a nevem. Majdnem kiesett, úgy kapálózott.
- Hol voltak eddig, barmok? - széttárt kezekkel vártam a választ.
- Mr. Miller! Ne haragudjon, ezt hallania kell... - meg sem állt a kocsi, de már kiugrott belőle a nagydarab öltönyös. Trappolva rohant felém, kezében valamit szorongatva.
- Látnia! Látnia kell! - vágott közbe egy másik. Az akcentusa olyan erős volt, hogy alig értettem, mit mond.
- Mondják már, a picsába is! Megőszülök, mire valamelyikük kinyögi, hogy mi van!
- Ez egy kamera kép... Itt a menyasszonya! Signor Bernardival - nem hittem a fülemnek. Ha a saját szemeimmel nem látom, akkor pofán röhögtem volna a fickót. - És itt, itt Mr. Miller. Itt a másik Brown kisasszony, szintén Bernardi embereivel...
- Mi a picsa? Ki ez a Bernardi, mindent tudni akarok róla! Nemrég még én igazítottam meg az arcát... Azt hittem csak egy egyszerű kis pultos... - a dühtől ökölbe szorult a kezem. Szívem szerint porig romboltam volna a szigetet ezzel a Domenicóval együtt.
- Signor Bernardi családjához tartozik a sziget, Procidával és Caprival együtt. Nem sok esélyünk van vele szemben, mindent és mindenkit birtokolnak tulajdonképpen...
- Leszarom Signor Bernardit meg a kibaszott családját! Ha kell a tengerrel teszem egyenlővé ezt a kurva szigetet. Hol találom ezt faszt? - nem elég, hogy New Yorkban szabadon mászkál egy őrült, még a helyi maffia is ránk szabadult. De legalább most már tudom, hol van Millie, és a húga is. A felvétel alapján Lisa sem szabad akaratából tartott Domenico embereivel. Húzták-vonták, ahogy a menyasszonyom is. A szívem szakadt meg, amikor láttam, ahogy betuszkolja és elviszi az autóval.
- Azt senki sem tudja, Mr. Miller... Bárhol lehet... - motyogta a hátsó sorból valamelyik. Ismét Cartert tárcsáztam, hogy derítsen ki mindent erről a pasasról. Hogy lehet, hogy elsiklottunk afelett, hogy ennek a Bernardinak köze van a maffiához?! Hogy engedhettem, hogy Millie egy percet is vele töltsön?!
- Kövessük a kamerák szerint, minden lépéséről tudni akarok, még arról is, hogy hány ütemet vert a szíve az utóbbi egy percben... Induljanak... - kiadtam a parancsot, de kellett mellém még valaki, akivel az oldalamon elindulhatok végre. - Hé maga, a kopasz! Jöjjön ide, maga velem jön! - az egyik nagyobb behemótot hívtam, és elindultunk a félig lopott autóval. Remegve tapostam a gázra, remélve, hogy időben vagyunk még, és semmi baja nem esett Millie-nek.
A felvétel alapján Lacco Ammeno felé indultunk, visszafele a városi kikötő irányába. Nem voltam tudatában annak, hogy mit csinálok, csak a miértet tudtam. Vagyis a kiértet. Nem érdekelt hány törvényt szegek meg, hány ember élet vesz oda, csak az számított, hogy megtaláljam Millie-t. Ha kell, a saját életem árán is.
Átérve a településre már messziről kiszúrtam a rendőrség épületét. Hatalmas, kivilágított betűkkel ékeskedett a Polizia felirat az oldalán, így hát gondolkodás nélkül rántottam arra a kormányt. Esetleg itt valamiféle segítséget kaphatunk.
- No! No, Mr. Miller! A rendőrség azonnal leadja a drótot Signor Bernardinak... - a nagy medve visszarántotta a kormányt, mielőtt bekanyarodhattam volna.
- Látom a korrupció itt sem ismeretlen hatalom... Merre visz akkor felvétel? - érdeklődtem.
- Lacco Ammenóban megszűnt a kamerakép. Letiltották. Nem tudom, merre menjünk, Uram... - dörmögte lesütött szemekkel. Mondom én, hogy semmire sem megyek vele...
- Az a kávézó, vagy bár, vagy tudom is én micsoda... Az ehhez a Bernardihoz tartozik?
- Igen, de majdnem minden vendéglátóegység az övüké... - sóhajtott. - Ugye, nem akar odamenni? - kétségbeesetten kérdezte, pedig szerintem sejtette a választ. Szó nélkül hajtottam tovább a tengerparti úton. A fékről levettem a lábam, bíztam benne, hogy lehetőleg senki sem fog kilépni elém, de ha mégis, akkor járulékos veszteségként elkönyveljük...
- Mr. Miller... Ez egy rossz ötlet, ki fognak minket nyírni... Padre nostro, che sei nei cieli, sia santificato il tuo nome, venga il tuo regno, sia fatta la tua volontà come in cielo così in terra - kántált valamit olaszul.
- Mi a picsát csinál? Imádkozik? Jézus... - szívem szerint kilöktem volna a kocsiból. Csak hátráltatott a vinnyogásával. - Szedje már össze magát, baszki... Maximum mi nyírunk ki pár digót... - nyújtottam a kezem, jelezve, hogy várom a pisztolyt. Jobb félni, mint megijedni. Talán nem kell használnunk, de ha mégis, akkor örömmel loccsantok szét pár maffiózó agyat. Rossz fát tettek a tűzre... Nagyon rosszat.
