Egyetlen dolog tud igazán megnyugtatni: ha kint lehetek Sebastian sírjánál. Valamiért közelebb érzem magamhoz, le tudom nyomni a tudatalattim torkán, hogy biztosan hallja és érzékeli, hogy ott vagyok. Csak ő már fentről néz le rám, míg én a virágcsokrok fölé hajolva zokogok.
Nem tudom hova tenni az ékszerésszel történteket, ahogy a fotón lévő feliratot sem. A kocsiban végig ezen kattogott az agyam, úgy éreztem, ki kell szellőztetnem a fejem. És bár válaszolni nem fog, de mégis számon kérhetem...
- Nem tudom, meddig bírom nélküled... Nem tudom, hogyan tovább... - tudtam, hogy ez a nap erről fog szólni. A hormonok kegyetlenül dolgoztak bennem, szinte minden percben a sírás fojtogat. Jayden előtt is éppen vissza tudtam tartani a könnyeimet, pedig szegény olyan lelkesen mesélt a családjáról. Arról, ami nekem már sosem fog megadatni.
- Szerelmem, édes szerelmem... - motyogtam a könnyeimet nyelve térde rogyva a földön. Ott és akkor úgy éreztem, hogy az életem teljesen kisiklott. Sebastian nélkül üres volt minden, a dolgok értelmüket vesztették. Pedig én küzdök. Minden nap úgy fekszem le, hogy a kisfiamért kell élnem, de reggel felkelek és a lelkemből egy apró darab ismét szétporlad. Hogy lehetnék így jó anya? Arra nem vagyok képes, hogy legalább egy napra összeszedjem magam, helyette az önsajnálat hullámaiban kapálózok segítségért, holott tudom, nem fog jönni... Senki sem fog mentőövet dobni nekem... Hiszen meghalt.
Kellet egy tíz perc, mire valamennyire összeszedtem magam. Körülbelül még ugyanennyi időm volt, ugyanis Jaydent elküldtem az ékszerészhez, de már bármelyik pillanatban visszatérhet. El is mondtam hát Sebastiannek, mi nyomja a lelkem...
- Valami nincs rendben, érzem. Furcsán viselkedik Carter, és az ékszerész barátod is. Nem tudom összerakni a képet, Sebastian, de tudom, hogy nem stimmelnek a dolgok... Ki az, aki elmondhatta Charles Pryernek, hogy kisfiunk lesz? Vagy, hogy egyáltalán terhes vagyok... Miért látom mindenhol azt a latin feliratot? Mi történik? - épp hogy megembereltem magam, ismét elkezdett homályosodni a szemem. Nagyon bántott, hogy nem tudtam felmutatni egy épkézláb magyarázatot, de minden erőmmel azon voltam, hogy megfejtsem ezt a rejtélyt. Tudnom kell, hogy ki az, aki a hátam mögött infókat ad le rólam, és az is egyre jobban érdekelt, hogy az ékszerész honnan szedte azt a latin feliratot...
- Ne haragudj, nem tudom, miért zúdítottam ezt most rád. Csak annyira nehéz. Ha itt lennél, minden más lenne. Jövő héten együtt mehetnénk az ultrahang vizsgálatra. Meghallgathatnád a kisfiad szívverését. Már most olyan erős, mint a tiéd... - elcsuklott a hangom. Kellett pár perc, hogy folytassam a mondanivalóm. - Nagyon büszke lennél rá, rám mondjuk kevésbé. Tudom, hogy azt várnád el, hogy erős legyek, de nem megy... Nélküled nem megy, Sebastian. Annyira hiányzol... - még szerencse, hogy Miranda teletömte papírzsebkendőkkel pár napja a kabátom. Minden zsebbe legalább tízet beletuszkolt. Úgy látszik már ő is jobban ismer, mint én saját magamat.
El vagyok veszve. De ezt mondanom sem kell. Fejvesztve keresem a kiútat ebből az egészből, de egyszerűen nem találom. Nem tudom, hogyan tovább, vagy hogy egyáltalán van-e tovább. Fájdalmas minden levegővétel, minden szívdobbanás Sebastian nélkül. Olyan, mintha kiszakítottak volna belőlem egy darabot. Valaha fog ez enyhülni? Vagy örökké így fog fájni? Tudok majd tiszta szívemből mosolyogni, vagy a keserűség mindig árnyékot vet rám?
Megannyi kérdés, de egyikre sem tudom a választ. Viszont itt volt az ideje az újabb búcsúnak. Jayden írt egy üzenetet, hogy megérkezett, és már a hideg is marcangolta az arcomat. Arról nem is beszélve, hogy a magassarkú és a harisnya kombó nem a legjobb választás egy kismamának, sem télen, sem pedig nyáron.
- Mennem kell, Sebastian! Nagyon szeretlek és rettenetesen hiányzol... - az égre emeltem a tekintetem, remélve, hogy most talán egymást nézzük. Én a földi pokolból, ő pedig a csodálatos menyországból. Bár nem voltam sosem hívő, anya elvesztése után ez megváltozott. Úgy értem, hogy elkezdtem hinni egy jobb, boldogabb helyben, ahol nincs fájdalom és bánat, csak öröm. Biztos vagyok benne, hogy anya jót beszélget Sebastiannel. Istenem, mit nem adnék, ha csak egyszer megölelhetném őket, hogy elmondjam mennyire hiányoznak és szeretem őket.
