A telefonom fejest ugrott a mélybe, a lábam pedig földbe gyökerezett. Szoborként álltam, megdermedve, miközben a rohanó embertömeg próbált kikerülni. Mázsás súly nehezedett a mellkasomra. Nem akartam elhinni a hallottakat...
- Millie, itt vagy? - szólongatott Sebastian, miközben a mobilomért nyúltam. Ez most kivételesen túlélte a rögtönzött esést.
- Ez csak egy rossz vicc, ugye? - motyogtam.
- Pontosan ezért nem mondtam semmit, mert tudtam, hogy így fogsz reagálni... Most már legalább érted - vágta oda kíméletlenül, de tulajdonképpen nem értettem. Egy szavát sem.
- Tisztában vagy vele, hogy a 19 éves húgomat gyilkossággal gyanúsítod? Normális vagy, Sebastian? - ekkor már cseppet sem érdekelt, hogy ki hallja, önkívületben kiabáltam. A külvilág megszűnt létezni. Nem láttam és nem is éreztem.
- Nyugodj meg, mindjárt odaér az egyik emberem, visszavisz a hotelba, én pedig intézem a továbbiakat...
- Menj a picsába az embereiddel együtt! Hallod magad egyáltalán? - gyilkosként hivatkozott a húgomra. Rendben, hogy Lisának van egyfajta attitűdje, de ez már túl ment minden határon. Sosem lenne képes bántani a családját, főleg az anyukánkat. Abszurd volt Sebastian minden szava.
- Millie, még mindig nem érted? Minden bizonyíték alátámasztja, hogy a húgod áll a családodat ért támadások mögött... - kategorikus hangnemre váltott.
- Ott van? Ott van Lisa? - muszáj volt beszélnem vele. Tudtam, hogy tisztázza magát, de legalábbis nagyon reméltem, hogy nem egy beismerő vallomást tesz. - Add oda a telefont neki! Azonnal!
Sebastian egy darabig hezitált, de aztán szótlanul engedelmeskedett. Lépések zaja szűrődött a vonalban.
- Millie! - szólalt meg aztán egy sírástól elgyengült hang. Hallottam, hogy szenved, a szívem megszakadt. Érte és azért, mert meg volt kötve a kezem. Innen sehogy sem tudtam segíteni rajta, pedig tőlem várta a megváltást. A múltban történtek akkor eszembe sem jutottak.
- Lisa! Jól vagy? Mi ez az egész? Mondd, hogy nem igaz! - egyre csak fojtogatott a pánik. A mázsás súly pedig szétfeszített.
- Én nem csináltam semmit, soha nem bántanálak titeket! - most már keservesen zokogott. - Millie, segíts, kérlek! - könyörgött.
- Segítek, nyugodj meg! Mondd el, hogy kerültél Sebastian lakására! - muszáj volt tudnom.
- Kaptam egy sms-t a nevedben, hogy szeretnél találkozni... - alig bírt beszélni, csak nyelte a könnyeit. - Amikor odaértem a címre, egy öltönyös pasas fogadott, felkísért és bezárt... - azt hiszem eleget hallottam. Követeltem vissza a telefonhoz Sebastiant.
- Mondd te normális vagy? Azonnal engedd el a húgomat, különben nem állok jót magamért. Lehet, hogy bezártál egy másik országba, de ha egy haja szála is meggörbül, én.... - előjött belőlem egy olyan énem, aminek a létezéséről sem tudtam. Nagyon mélyen szunnyadhatott, mert még én is meglepődtem a saját szavaimon. De egy pillanatig sem bánom az elhangzottakat.
- Ez azért nem úgy van, ahogy a húgod elmondta, Millie. Legalább hadd magyarázzam el... - belé fojtottam a szót.
- Leszarom a magyarázatodat, meg téged is! Elraboltál egy 19 éves lányt! És ha úgy vesszük, engem is! Te beteg vagy! Mindvégig ez volt a terved, én meg azt hittem, hogy velem akarsz lenni és megünnepelni a születésnapomat! Lássam, hogy elengeded őt! - ott álltam a nápolyi reptér közepén, tehetetlenül, miközben összeomlott körülöttem a világ. Immáron sokadszorra. Nem értettem, hogy miért kapom ezt az élettől. Mit vétettem? Kinek ártottam?
