A nap sugarai lágyan simogatták a bőröm. Nem égetett, nem okozott fájdalmat, kellemesen átölelt barátjával, a széllel. A gyengéd fuvallatok belekaptak a hajamba, a gondosan a fülem mögé tűrt fürtöket az arcom elé rángatták, majd tovább nyújtóztak a ruhám felé. A langyos levegő meg-meg emelte a szoknyámat, körtáncot jártak, majd szívélyes búcsút intettek egymásnak. Az égen sirályok figyeltek, a foszlott bárányfelhők alá szálltak, cikáztak egy darabig, végül megpihentek a korhadozó stég csúcsain. A tenger épp, hogy csak mosta az alját, egyszer-kétszer kivillantak a vizimohával körbenőtt gerendák, aztán a sós víz ismét beterítette őket.
Egy szóval tudnám leírni a látottakat: tökéletes. Tényleg az volt. Minden és mindenki ott volt velem, azon a napon, ami rólunk szólt. Anya, a nagyi, a húgom, Hazel, Cole, és Sebastian. Körbevettek életem legfontosabb szereplői, hogy együtt ünnepelhessük meg a boldogságunk. Mindenki nevetett, vidámsággal csordult a szívünk, nem volt semmi, ami beárnyalta volna a pillanatot. Vagyis de. Az, hogy ez nem történt meg. A valóság sosem lesz már ilyen. Csupán az álmaimban létezik a tökéletes világ...
Mostanában sokat vagyok itt. A tudatalattim valószínűleg azért kreálta, hogy legalább akkor jusson egy kis boldogság, mikor alszom. Már ha alszom, és nem sírom tele a párnámat. Az egyetlen, ami erőt ad a szürke hétköznapokhoz, a kisfiam. Ha ő nem lenne, valószínűleg már Sebastian után mentem volna. Nem gondoltam, hogy ennyire fájhat valakinek az elvesztése, hogy szinte már az őrület határát súrolom. Anya halálába fizikálisan betegedtem bele, de amit Sebastian miatt érzek, az szavakba nem önthető. Az a kín, a fájdalom és búskomorság, ami elveszi a kedvem az élettől.
A legutóbbi éjszakám volt talán a legrosszabb mind közül. Először hajtottam álomra a fejem egyedül. Úgy terveztem, hogy a hálószobánkban alszom, de abban a pillanatban a sírás kerített hatalmába, ahogy kinyitottam az ajtót. Még csak be sem tudtam menni. Látva az ágyunkat, ahogy a magány beleköltözött. A párnán a húzat úgy gyűrődött, ahogy Sebastian hagyta, a takaró is félig lelógott az ágyról, és a papucsa is keresztben feküdt az ágy mellett.
Jobb ötletnek tartottam, ha a vendégszobában alszom. Vagyis imitálom az alvást. A fejem tele van, folyamatosan cikáznak a gondolatok, megállás nélkül. Amikor épp nem itatom az egereket, akkor pedig a wc fölé hajolva öklendezem ki magamból az ételt. Nem tudom, melyik a rosszabb.
Ma valamikor hajnali 4 körül nyomhatott el az álom. Bárcsak ne ébredtem volna fel belőle. Másodszorra történt, hogy az esküvőnkről képzelegtem. Az elsőnél még életben volt a szerelmem, most viszont úgy kellett átélnem, hogy tudom, ő már sosem áll velem oltárhoz.
Az eljegyzési gyűrűt azóta is hordom, ma pedig elviszem, hogy belegravírozzák Sebastian nevét. Bár ahányszor ránézek, eszembe jut, szeretném, ha nyoma is lenne. Ez egy ajándék a lelkemnek. Valószínűleg kényszercselekvés, de most ez nyugtat meg.
A mai nap egyébként nem lesz egyszerű. Az ékszerész után rohanok Carterhez, ugyanis ma találkozunk Dannel és Lanával, illetve az ügyvédekkel, hogy átbeszéljük a Sebastian cégével kapcsolatos dolgokat. A nyomozó felkészített, hogy nem lesz egyszerű menet, tekintve, hogy ezek ketten a végsőkig mennek, ha pénzről van szó. Ha nem a vőlegényemről és az emlékéről lenne szó, valószínűleg cseppet sem érdekelnének ezek a materialista harcok. Felőlem vihetnék az egészet, de Sebastian úgy ítélte, hogy az enyém legyen. Nem fogok lemondani róla, nem fogom átadni azoknak, akik csak kisemmiznék.
Bár az való igaz, hogy fogalmam sincs a cégvezetésről, főleg nem egy ekkora nemzetközi vállalatról. Azt sem tudom, hogy pontosan mivel foglalkoznak, csak annyit, hogy pénzügyi területen mozognak. Esküszöm, próbáltam beleásni magam a részletekbe, megannyi dokumentumot bemagoltam, de nehéz egy olyan világba boldogulni, ahová sosem tartoztam. Carter szerencsére kézben tartja a dolgokat, naprakész az ügyvezetéssel kapcsolatos teendőkben, és ideje nagy részét azzal tölti, hogy nekem segítsen. Már nem csak a személyi testőröm és jó barátom, hanem a jobbkezem is. Ha nem lenne...
