A szívem és a lelkem kínkeservesen sírt Sebastian után, míg az agyam a reményben, Lisában kapaszkodott. Furcsa helyzet. Furcsa, hogy most az eszem hagyott cserben. A tudatom a húgom köré fonódott, és nem reagált a testem jelzéseire. Pedig mélyen, a sötétben, elzárva egy börtönben ott reszketett a józanság, de csak a szívem hallotta a segélykiáltását. A külvilág megszűnt létezni. Úgy szomjaztam az igazságra, mint egy kiéhezett oroszlán a frissen elejtett húsra. Senki sem állhatott az utamba. Még Sebastian Miller sem.
Tudtam, hogy a nyomomban vannak. Alig pár másodperc előnyöm lehet. A telefonom megállás nélkül csörgött. Bármennyire szerettem volna elmondani neki, hova megyek, nem tehettem. Galád árulás, amit tettem Sebastiannal, de máskülönben nem járhatok a végére a dolgoknak. Végre van lehetőségem kideríteni, mi folyik itt. Mi történt valójában. Mi történt a húgommal.
A mobilom navigációja egy sötét kis utcába vitt egészen a tengerpartra. Pont velem szemben, egy sziklán ücsörgött a tömzsi, hófehér templom. Épp csak annyira láttam, amennyire a holdfény megvilágította. Úgy döntöttem, hogy a kocsit arrébb teszem le, és a sötétben majd visszaóvakodom. Ahányszor ránéztem a kijelzőre, Sebastian neve villant fel. Legalább tizenöt üzenetet küldött már a számtalan hívás mellett. Hol vagyok? Mit csinálok? Miért nem szóltam? Miért szöktem el?
A könnyem kicsordult. A szívem kezdett túlnőni az agyamon, ahogy közeledtem az épület felé. Lehet, tényleg szólnom kellett volna neki. Vagy legalább hagyhattam volna egy üzenetet. De most már késő. Nem fordulhatok vissza, nem hívhatom fel. Egyedül kell a végére járnom a dolognak. Tudtam, hogy tombol, és hogyha kell, felforgatja az egész szigetet. Pontosan ezért hagytam a telefonomat a kocsi hátsó ülésén. Azonnal lenyomozott volna. Így még mindig előnyben vagyok...
Kezem-lábam remegett, ahogy a koromsötétben barangoltam. Nem volt még olyan késő, de az utcákon síri csend honolt. Sehol egy lélek. Túl nyugodt volt minden. Vihar előtti csend... Még egy kósza fuvallat sem simította meg az arcom, csupán a magány ölelt körül. Szerencse, hogy még mindig dolgozott bennem az adrenalin, különben lehet, elájultam volna. Épp hősködni készültem, szupererő nélkül. Ha rosszul sülne el a dolog, nincs aki megvédjen. Lehet ez az utolsó éjszakám. Az utolsó perceim. Az utolsó szívdobbanásaim. Az utolsó lélegzetvételeim.
Már nem félek a haláltól. Tudom, milyen. Legyőztem, bár lehet, hogy pont ezért nem eresztene már még egyszer a karmai közül. Ennek dacára nem vágytam az exitálásra. Élni akartam. Boldogan, a vőlegényemmel. A felesége akartam lenni, gyereket akartam szülni neki, együtt megöregedni, és csak azután elmúlni. Jár nekünk a közös élet. A rettegés nélküli közös élet, amit most csak én tudok megteremteni. Értünk teszem és Lisáért.
Ahogy közeledtem a templomhoz annál gyorsabban lüktetett az ereimben a vér. Folyamatosan az eljegyzési gyűrűmet piszkáltam, remélve, hogy erőt ad ahhoz, ami most fog következni. Egy kabát mondjuk elkélt volna ehhez a random éjszakai kiruccanáshoz, fogcsikorgató hideg volt, a tenger mellett pedig még a köd is leszállt. De ez is késő bánat. Ha minden jól alakul, akkor egy gyengébb tüdőgyulladással meg is úszhatom a dolgot.
Ott álltam a sziklák előtt, de továbbra sem láttam a húgomat. Hiába szólongattam, nem érkezett válasz. Csak forogtam, mint egy ringlispíl, hogy véletlenül se érjen meglepetés. Hosszú percekig álltam, a szemem jobbra-balra cikázott, és szép lassan eluralkodott rajtam a pánik.
- Jó estét, signora! - ismerős hang ütötte meg a fülemet a hátam mögül. - Örülök, hogy eljött!
Szélsebesen fordultam meg. A tekintetem Domenicóéval találkozott össze. Dermesztő pillanatok voltak. Főként azért, mert rá egyáltalán nem számítottam...
