- Álljon meg! - üvöltöttem teli torokból a sofőrünknek, aki azonnal a fékre lépett. A pezsgőből egyetlen csepp sem maradt a poharakban, de ez abban a pillanatban láthatóan senkinek sem tűnt fel. Sebastian égető szempárja mellett az összes többi is rám szegeződött.
- Mit művelsz? - kapta el a karomat, miközben próbáltam kimászni az autóból.
- Eressz el Sebastian, vagy nem állok jót magamért... - nem tudtam visszafogni magam, a lelkemből kiabáltam. Nápoly egy sötét utcájára léptem. Az autó fénye éppen csak megvilágította a sorházakat, és az előttük hömpölygő rengeteg szemetet. Nem pont így képzeltem el, de a látvány most csak másodlagos volt.
- Mit csinálsz, Millie?! - pattant oda Sebastian. Legkevésbé sem volt kedvem ahhoz, hogy elmagyarázzam, mekkora seggfejként viselkedik, de nem hagyott más utat. Vagy nekiindulok a nápolyi éjszakának, vagy lejátszom a meccset vele...
- Elegem van... Folyton csak a saját fejed után mész, és mintha meg sem hallanád, amit én mondok. Most is gondolkodás nélkül hagynál itt... - nem érdekelt mennyire bántó, amit a fejéhez vágok, egyszerűen kikívánkoztak belőlem a szavak.
- Millie, valószínűleg az elrablód, édesanyád gyilkosa járkál a lakásunkban... Muszáj visszamennem - szavai golyóként záporoztak, mintha pisztolyt tartott volna a homlokomhoz.
- És szerinted nekem nem kéne ott lennem? Ha már engem akart mondjuk kinyírni? Vagy mit gondoltál, majd homokvárat építek a parton, amíg te New Yorkban hősködsz? Baszd meg! - a könnyeimet nyelve üvöltöttem. A vádjaimnak Sebastian telefonjának a csengése szabott gátat. Carter nyomozó... - Vedd fel, gyerünk... - harsogtam.
- Millie... Ne csináld ezt légyszíves. Ülj vissza az autóba, amíg beszélek a nyomozóval - utasított erélyesen. Csak ráztam a fejemet, nem hittem el, hogy még mindig nem érti, miről is van szó...
- Nem bírsz leállni, ugye? Belehalnál, ha nem parancsolgathatnál folyamatosan?! Esetleg megbüntetnél? Látom a szemedben ég a vágy, Sebastian... Gyerünk! Nyomj oda valamelyik falhoz, fojtogass! Jól megy ez már neked, úgyis... - nem bírtam leállni, de nem bánom. Megérdemelte minden szavam.
- Fejezd be, Millie... Sosem bántanálak, ezt te is tudod - nyújtotta a kezét. Lejjebb vette a hangerőt. - Kérlek, ülj be az autóba és kitaláljuk együtt, hogy mi legyen.
Már megint az irányításmániája... A fejem majdnem szétrobbant. Annyira dühös voltam, hogy már sírni sem tudtam rendesen. Egyre hívogatóbb volt az olasz éjszaka... Inkább alszom a szabad ég alatt, mint hogy visszaüljek a kocsiba Sebastian Miller mellé. Amíg ő Carterrel lógott a telefonján, neki is vágtam az útnak. Még a fülemben cseng, ahogy a sofőrünk erős olaszos akcentussal kiabálja a nevemet...
Legalább egy utcát lesétáltam, mire feltűnt Sebastiannak, hogy nem vagyok ott, ahol hagyott.
- Állj már meg, kérlek! - lihegte utánam. Eszem ágában sem volt megállni, sőt. A tőlem telhető leggyorsabb léptekkel hagytam magam mögött. - Millie, a picsába már! Állj meg! - megérkeztünk. Íme, Mr. Miller sötét arca...
- Különben? Erőszakkal betuszkolsz a halottaskocsidba? Esetleg láncra is versz, hogy biztos ott maradjak, ahol te akarod? - hiába a gyors léptek, a rövid lábaimmal esélyem sem volt vele szemben. Ökölbe szorított kezekkel állt előttem. Félelmetes volt. Sosem láttam még ilyennek.
- Egy kicsit nyugodj már meg... - szuszogott. Higgadtnak akart tűnni, de vérben forgott a szeme, a nyakán pedig duzzadtak az erek idegességében. - Carterék elfogták, mindenképpen vissza kell mennem...
- És én miért nem mehetek veled? - faggatóztam. - Mi folyik itt Sebastian? Ki az, akit elfogtak az embereid?
Az egész helyzet szürreális volt. Mintha titkolt volna valamit. Egyszerűen nem tudtam összerakni a képet, miért nem mehetek vele vissza, főleg, hogy elfogták az emberei a feltételezett elrablómat. Bűzlik az egész.
- Ülj vissza az autóba, Millie. Meg fogsz fázni - próbálta terelni a témát, de nem most jöttem le a falvédőről. Ragaszkodtam a válaszokhoz.
- Amíg nem válaszolsz, egy tapodtat sem mozdulok - vágtam rá.
- Minden a te érdekedben történik Millie, ezt értsd meg kérlek - cikázott a tekintete. Jól éreztem, hogy valami nem stimmel. De még mindig csak latívuszokban beszélt - Kérlek, bízz bennem, és hadd menjek vissza New Yorkba. Egyedül...
Elárulva éreztem magam. A férfi, akire eddig az életemet is rábíztam volna, most valamit elhallgat előlem. Konkrétan hülyének néz. És ő akarja, hogy a felesége legyek, ő akar velem megöregedni? A szívem darabjaira hullott szét. Kicsi, apró darabokra.
- Ha most nélkülem mész vissza New Yorkba, soha többé nem fogsz látni, Sebastian Miller... - beleremegtem a saját szavaimba. Idáig jutottunk? Az előbb még szerelmesen estünk egymásnak a repülő mosdójában, most meg magamból kifordulva kiabálok a nyílt utcán, és szakítással fenyegetőzők. A gombóc egyre csak nőtt a torkomba Sebastian válaszát várva, de ő csak szótlanul állt. Mindketten tudtuk, hogy ez mit jelent. Az utolsó pillanatig hinni akartam, hogy engem választ, de amikor megláttam az autó vakító fényszóróját, a végső kapaszkodómat is elvesztettem. A nagy Rolls-Royce-t egy kisebb fekete gépjármű követte. Tehát választott. Ráadásul nélkülem.
- Ez most komoly Sebastian? Nem hagyhatsz itt! - rebegtem.
- Szeretlek... Még akkor is, ha te most másképp gondolod... - és már sarkon is fordult. Nem hittem a szememnek. Csak álltam és néztem, ahogy fekete, hosszú kabátjába belekap a szél, mielőtt beszáll a kocsiba. Még a fejét is elfordította, mikor elhajtott mellettem...
Megsemmisültem. Ott és abban a pillanatban megszűntem létezni Millie Brownként. Hazel próbált összekaparni a földről, ugyanis képtelen voltam megállni a lábamon. Most már folytak a könnyeim. A dühömet a megalázottság és a keserűség váltotta fel. Nem lehet igaz, hogy csak úgy itt hagyott.
Hajnali háromkor a fényűző hotelszobában ültem az ágy szélén. Semmihez sem volt hangulatom. Hazel egy ideig próbált a kedvemben járni, de ő is jobbnak látta, ha a gondolataimmal hagy kettesben. Elveszettnek éreztem magam. Újra és újra lejátszódtak bennem a történések. Minden apró részlete a beszélgetésünknek. De ugyanoda lyukadtam ki: átvertek. Mocskosul.
A telefonomat szorongattam a kezemben, vívódtam, hogy felhívjam-e Sebastiant, vagy inkább hagyjam a francba. Megőrjített, hogy ott ültem egyedül, válaszok nélkül, de a sértettségem még erősebben dolgozott.
És akkor leesett... Egy isteni sugallatként csapott arcon a felismerés. Szegény kis naiv Millie, minden szavát elhitte a nagy Mr. Millernek arról, hogy a nyomozás sehol sem tart. Fel sem merült bennem, hogy bármit is ferdítene ezzel kapcsolatban, de aztán jobban átgondolva a dolgokat túl sok volt a kérdőjel. Például, nyom nélkül hogyan találtak rám a raktárban? És nekem azt se magyarázza be senki, hogy a legjobb ügynökök két hónapja egy centit sem haladtak előre a nyomozásban. És most hirtelen, amikor pont nem vagyunk otthon, megjelenik a lakásban az elkövető? A szülinapom volt az ürügy, hogy kivonjanak a képből? Milliókat fizetett ki Sebastian azért, hogy megtalálják a tettest, mégis mindenki Stevie Wondert játszik.
Akkor el is határoztam, ahogy felbukkan a nap, elindulok a reptérre, és az első géppel visszamegyek Amerikába. Tudni akartam, hogy mit vagy éppen kit titkol előttem a férfi, aki állítólag mindennél jobban szeret. Engem nem lehet csak úgy félreállítani! Még Sebastian Millernek sem!
