Sebastiannak megmutattam a környéket, ahol felnőttem. Nyilván sok minden változott azóta, 9 éve döntöttem úgy, hogy hátrahagyom a washingtoni életem, és szerencsét próbálok a Nagy Almában. Emlékszem, mennyire izgultunk Hazellel, mikor bejelentettük, hogy lelépünk. Anyám valószínűleg csak azért ment bele, mert tudta, hogy a legjobb barátnőm mellett nem eshet bajom. Igen... Hazel már akkor is cserfes, nagyszájú volt, és anyatigrisként óvott a világban leselkedő gonoszságtól.
Abban a parkba sétáltunk, ahol az iskola után a legtöbb időt töltöttem. A színes nyárfákkal tarkított sétányt lassú léptekkel jártuk be, én pedig büszkén mutogattam fiatalkorom emlékeit. Például azt a padot, ahová Hazellel a nevünket véstük azzal a felirattal, hogy örökké barátok maradunk. Csoda, hogy még látszik egyáltalán a macskakaparásunk, az idő vasfoga ugyanis nem kímélte az emlékünk őrzőjét. Szépen lassan korhadásnak indult, a barna festék pedig már teljesen lemállott róla. Szomorú volt így látni... Mégis csak arra a boldog énemre emlékeztet, amit félő, hogy már sosem kapok vissza.
- Miért nem véssük bele a mi nevünket is? - érdeklődött lelkesen Sebastian. Próbáltam a meglepettségem leplezni, de sajnos általában minden az arcomra van írva...
- Ezt hogy érted? Mármint... Miért vésnénk bele a nevünket? - feleltem kérdőn.
- Szeretném, hogy ezt a pillanatot megőrizzük... - mosolygott zavarában. Talán most először láttam ennyire emberinek őt. Igazi érzelem ült ki az arcára, és ami a legfontosabb, hogy ezt meg is merte mutatni nekem. Mint akit kicseréltek...
- Rendben, benne vagyok! De te végzed a piszkos munkát! - nevettem. Ugyanis nem csak az volt furcsa, hogy Sebastian felvállalja az érzelmeit, hanem az is, hogy belőlem mit váltott ki ezzel. Az agyam végre befejezte a vészcsengők kongatását, és átadta a gyeplőt a szívemnek. Engedte, hogy szabad legyek, és ne arra a sok szarságra gondoljak, ami mostanában történt. Úgyhogy amíg Sebastian anyám lakáskulcsával alkotott, én őrt álltam és figyeltem, hogy senki ne kapjon rajta minket. Tudniillik közterületen rongáltunk éppen. Az igazság pedig az, hogy sokkal jobban izgultam, mint tinédzserkorunkban. Rettegtem attól, hogy valaki pont arra fog járni, és már a lelki szemeim előtt lebegett a kép, ahogy Sebastiannal menekülünk fejvesztve. Senki se aggódjon, a Millie Brown-féle parajóslat természetesen nem jött be. A kísérőm tökéletesen kidolgozott műalkotást hagyott a padon. M+S egy eléggé sültkrumpli formájú szívbe rajzolva, alatta pedig a következő felírat ékeskedett: "Emlékül, hogy emlékezz."
- Mit jelent ez Sebastian? - érdeklődtem tágra nyílt szemekkel.
- Ha majd évek múltán visszatérünk ide együtt, azt akarom, hogy erre a napra emlékezzünk, Millie! - vágta rá.
Nocsak-nocsak... Sebastian és a romantika. Ha nem hallottam volna minden szavát, el sem hinném, hogy ezt ő mondta. Ez a nap tényleg egyre furcsább... Már csak azért is, mert a szívem nem hogy átvette a gyeplőt, de azonnal vágtázni kezdtünk. Leírhatatlan késztetést éreztem arra, hogy a nyakába ugorjak és megcsókoljam. Egy ideig csak bámultam rá, aztán beugrott, hogy nincs mit veszítenem: a nyaka köré fűztem a kezem és magamhoz húztam. Hezitálás nélkül leheltem csókot az ajkára, ő pedig mindet viszonozta. Úgy éreztem, hogy most minden tökéletes, és nem akarom, hogy ennek vége legyen!
- Millie, elképzelni sem tudod, hogy mit teszel velem... - suttogta lágyan. És tulajdonképpen igaza volt. Tényleg nem tudtam elképzelni... Ahogy azt sem, hogy hányadán állunk egymással. Úgy viselkedünk, mint egy szerelmes pár, holott erről szó nem esett még. Itt volt hát az alkalom...
- Sebastian, kérlek mondd el, hogy mi történik velünk... Mit akarsz tőlem? - félve préseltem ki magamból a szavakat. Nem tudtam, mire számítsak igazán, hiszen kiismerhetetlenebb emberrel én még sosem találkoztam.
