Azt hiszem, egyre jobb vagyok ebben a keringőben. Legalábbis, már nem a szakadék szélén táncolok. Helyette egy sokkal barátságosabb kis mezőn, ahol a zsenge zöld fűszálak csiklandozzák a talpamat, s a pillangók a hajamba gabalyodva méláznak azon, ki is ez a lány valójában.
Még én sem tudom, ki vagyok. Csak azt tudom, hogy erősebb vagyok, mint valaha. Mosolyogva kelek fel minden reggel, és ugyanúgy mosolyogva hajtom álomra a fejem esténként is. Pedig közben mérhetetlenül sajog a szívem. Nincs olyan nap, hogy ne jutna eszembe Sebastian, mégis el kell hessegetnem ezeket a gondolatokat. Vissza a helyükre, a lelkem legmélyére. Talán ez a titka az én erőmnek. Hogy minden egyes nap képes vagyok elfelejteni őt.
A mai nap viszont ez különösen nehéz. Az utolsó ultrahang vizsgálatra készülök a kisfiunkkal. Hamarosan már a kezemben tarthatom őt, a világ legnagyobb kincsét. A dédimamája, az unokanővére és a keresztszülei is lélegzetvisszafojtva várják már, hogy köztünk legyen.
Az utóbbi hónapok egyébként kifejezetten nyugodtan teltek. Hallgattam az orvosomra, és kerültem a stresszt, megvontam magamtól minden káros dolgot. Például Sebastiant is. Igen, jól olvastátok. Sebastiant... A lehető legkárosabb szenvedélyem a babára nézve. Sóvárogtam utána, de sosem kaptam meg, a csalódás pedig belülről marta szét a testem. Főleg azon a bizonyos éjszakán, amire mindannyian jól emlékszünk...
Tudtam, mit hallok. Vagyis kit. Összetéveszthetetlen az a hang. Az az erős, érces hang, ami túl kevésszer súgta a fülembe, hogy SZERETLEK. De bármennyire is furdalt a kíváncsiság, s hajtott az igazságérzetem, parkolópályára kellett tennem mindezt, különben felemésztett volna engem és a kisbabámat is. Ettől függetlenül nem felejtettem el. Ó, pontosan emlékszem mindenre. Az összes kimondott szóra, a visszafojtott lélegzetekre, az izzadságcseppre, ami Carter homlokán szaladt végig, mikor a szemembe hazudott...Bármennyire is szeretnék azonban utánajárni mindennek, nem tehetem. Majd, ha a kisfiam biztonságban, erőben és egészségben itt lesz mellettem, na majd akkor... Akkor fényt derítek az igazságra!
Persze, gondolhatjátok azt is, hogy megőrültem. Miért is ne? Bennem is rengetegszer felmerült már ez a kérdés. Sokszor pedig a választ sem tudtam rá. Próbáltam arra fogni, hogy túl sok romantikus drámát néztem a húszas éveim elején, és a gyász miatt összemosódott a valóság és a képzeletem. Vagy valóban kettéhasadt a tudatom... De valahogy mindig arra jutottam, hogy nem őrültem meg, és szerencsére ebben a legjobb barátnőm is megerősített.
Hazel, akinek végre a sors megadta azt a boldogságot, ami jár neki. Egy szerető társat, egy saját házat és a közösen tervezgetett jövőt. Na meg engem, a potyautast, aki mellett naponta kockáztatja az életét. Bár számtalanszor mondtam neki, hogy nyugodtan töröljön ki az emlékeiből és töltse a hátralévő életét vidáman, általában erre az volt a válasza: "Még mit nem?! Kinek kell normális élet, főleg olyan, amiben te nem vagy benne, Millie?! Hát nekem nem." Akárhányszor kimondta ezeket a szavakat, mindig úgy bőgtem, mint egy hároméves kislány, akinek az ovis szerelme meghúzta a haját. Szóval nagyon...
Na, de visszatérve az eredeti gondolatmenetemhez. Tehát Hazel megerősített abban, hogy nem őrültem meg, és lehet alapja annak, amit Sebastiannal kapcsolatban gondolok. Sőt, olyannyira beleásta magát a témába, hogy még a penthouse biztonsági felvételeit is elkérte arról az estéről, ám meglepő módon törölték őket. Mirandának pedig feltehetően megmondták, hogy mit kell válaszolnia a kérdésekre, mert akárhányszor érdeklődtem nála, mindig ugyanazt felelte. Talán a történetben az fáj a legjobban, hogy tényleg ennyire hülyének néznek. Komolyan be akarják mesélni, hogy Miranda csak úgy besurrant és dörmögő hangon veszekedett Carterrel. Na, persze...
De semmi baj, mert a bizonyítékok gyűlnek, a hazugságok pedig gondosan el vannak raktározva a fejemben. Meg Hazel füzetében, amit G.I. Jane naplójának keresztelt el... Tudom, tudom... Ne mondjatok semmit! A barátnőm talán túlzottan is rákapott a témára, de legalább van segítségem, aki teljes vállszélességgel kiáll mellettem. Nem csak a titkos akciónkban, de a való életben is. Most is együtt megyünk például az ultrahangra.
Már óriási a pocakom, a babám pedig előszeretettel adja a tudtomra, hogy belül egyre kisebb a hely. Vagy a hólyagomat tapossa, vagy bevisz egy olyan erős jobbost, hogy a hányinger kerülget percekig. Már a 36. hétben vagyunk, úgyhogy nem kéne csodálkoznom ezeken a dolgokon, de basszus, már nincs egy ruhám sem, amibe rendesen beleférnék. Vagyis pontosítok, van jó pár ruha, amibe beleférek, de ezeket mind Miranda hozta nekem, az ízlésünk pedig nem egyezik túlságosan. Mindenesetre értékelem a kedvességét, hiszen kiszolgál minden földi jóval, amit éppen megkívánunk a babával.
Hazel a szokásához hűen most is késik. 11:30-ra kaptam időpontot, és bárhogy nézem az órát, öt perc múlva el kell indulnunk, hogy odaérjünk. Viszont ezt az öt percet a legnagyobb kényelemben fogom eltölteni, míg a barátnőm tiszteletét teszi: terpeszkedve a kanapén, szinte már szétfolyó testtel. Ez a fehér nyári ruha is pont annyira tart össze, mint egy kötözött sonkát. Tudjátok, a tipikus, mell alatt meghúzott ruha, amitől az amúgyis háromszor akkora cickóim legalább görögdinnye méretűnek látszódnak. A pocakom, mint egy teli vörösboros hordó, a bokám pedig olyan vastagra dagadt, mint a combom. Bár a számok azt mutatják, hogy csak 12 kilót híztam, a tükörben számomra ennél sokkal több látszik.
Dr. Patrick azzal szokott nyugtatni, hogy még így is nádszál vékony vagyok, csak a piacról mindig hozok haza 12 kiló görögdinnyét. Milyen szellemes, ugye? De lesz ez még így se. Ugyanis csak pár hét választ el attól, hogy az én gyönyörű kis görögdinnyémet a kezemben tarthassam. Istenem, elmondani sem tudom, hogy mennyire várom. Ahogy azt sem tudom szavakba önteni, milyen mély, szívemig hatoló szeretetet érzek iránta. Pedig még meg sem született, de már az életemnél is fontosabb!
Sajnos azonban a pihenésem pont ennyi volt. Egy szempillantás. El is telt az erre szánt öt perc, úgyhogy Hazellel vagy nélküle, de muszáj elindulnom a vizsgálatra. Hozzáteszem, egy percet szántam arra is, hogy felkeljek a kanapéról, mert gömböcként ez sem olyan egyszerű...
- Jöjjön, Millie! Majd én segítek - lépett mellém Miranda, aki nagy mosollyal az arcán nyújtotta felém a kezét. Szegénynek, egy külön edzéssel felért, hogy naponta többször is az én 68 kilómat emelgeti.
- Jaj, köszönöm szépen. Egyedül ez sokkal tovább tartott volna - hálálkodtam, majd a kis rattan válltáskámban a telefonom után kutattam. Azért egy hívást mégis elengedek Hazelnek, hátha útközben fel tudjuk kapni.
Ahogy a hívásra nyomtam, azzal együtt a lift is csilingelt. Micsoda időzítés, gondoltam magamban, ám a felvonó utasa nem pont úgy örült a találkozásnak, mint én. Mintha szellemet látott volna, úgy kikerekedtek Hazel szemei, bőre pedig a szokásosnál is fehérebbre sápadt.
- Hazel, jól vagy? - rohantam hozzá, amennyire csak tudtam.
- Figyelj, most jobb lesz, ha leülsz - motyogta a zöld ingruhájában kapaszkodva.
A következő pillanatban már ismét a kanapén ülve találtam magam, teljesen elveszve a helyzettel. Mit ne mondjak, a rettegés ösztönösen fogott el, felkészültem a legrosszabbra, hogy nagy baj történhetett.
- Millie, várni akartam azzal, hogy ezt elmondjam, de nem tudtam... - kapkodta a levegőt, közben pedig a kezeimet szorongatta a markában. - A lényeg, hogy amit most hallasz, nem szabad, hogy felizgasson, nyugodtnak kell maradnod a baba miatt. Érted? - bólogatással jeleztem, hogy megértettem a szavait, csak mondja már a lényeget.
- Azt hiszem, láttam Sebastiant...
