Öt nemfogadott hívás, és három üzent. A feladója nem más, mint Dr. Patrick. Bármennyire is rákészültem az utolsó ultrahang vizsgálatomra, nem jött össze. Legalábbis most. Pedig esküszöm, hogy el akartam menni. Hiszen imádom hallgatni a kisfiam szívdobbanásait, látni, ahogy a kis karjaival nyújtózik és ahogy az aprócska lábaival kapálózik. A legszebb érzés és látvány, de erre még várnom kell. Jelenleg azért küzdök, hogy megfelelő mennyiségű oxigén jusson a tüdőmbe. Bár, magamhoz képest elég jól viselem a mostani helyzetet, nem ájultam el, nem estem össze és nem kötöttem ki a kórházba. Jó, mondjuk ott kéne lennem, de értitek...
Kellett legalább egy óra, amíg össze tudtam szedni a gondolataimat. Meg kellett emésztenem Hazel szavait, és nem túlreagálni azokat. Látta Sebastiant. A két szép, zöld szemével. Azt mondta, nem hallucinált, tisztán kivehető volt az arca. Megtört volt. Szomorú és keserves. Nem önmaga. A két utcányira lévő bankba igyekezett. Oda, ahol pár hete én is jártam, aláírni a céges pénzügyes papírokat. Vajon mit kereshetett ott? Egyáltalán ő volt az? Hiszen eltemettük... Hiszen meghalt...
Ilyen és ehhez hasonló gondolatok cikáztak a fejemben. Felelevenítettem azt a bizonyos éjszakát is, amikor hallani véltem a hangját. Akkor is tudtam, hogy ő az. Azóta is tudom, de valahogy a felismerés nem vágott még ennyire mellbe, mint most. Kezdett valósággá válni, ami eddig csak a fejemben létezett. Kaptam a sorstól egy újabb bizonyítékot, hogy nem őrültem meg, és Sebastian életben van. Él, tudom, hogy él. És amennyiben ez így van, akkor a kérdés az: miért tette ezt velem? Miért hagyott magamra?
Hazel is ezekre a kérdésekre próbált választ találni, miközben fel-alá járkált a folyóson a hálószobám és a nappali között. Az idegesség illusztrációja is lehetett volna az értelmező kéziszótárban, annyira felizgatták a történtek. Megfeszült minden arcizma, néha magában is beszélt, és a kezét is tördelte. Eleinte azzal fenyegetőzött, hogy ha még egyszer meglátja, biztos, hogy seggbe rúgja, aztán némileg enyhült a harag benne és már csak válaszokat várt tőle. Nos, azokat én is...
- Hazel, nyugodj meg... Vörösebb a fejed, mint a hajad! - szóltam rá, de meg sem hallotta. Ismét eltűnt a hosszú folyóson, csupán egy illatfelhőt hagyott maga mögött.
- Utána menjek, Millie? - vágott közbe Miranda, aki mindennél jobban szeretett volna segíteni, de ebben a szituációban csak az segített volna, ha Sebastian fogja magát és beállít.
- Nem kell, köszönöm. Jobb, ha kitombolja magát - mondtam, majd egy határozott mozdulattal elsőre sikerült felkelnem a kanapéról. Ezt bármelyik 36 hetes kismama megirigyelné, csak mondom... A büszkeségtől duzzadva sarkon is fordultam a konyha irányába, hogy töltsek a kamilla teából, hátha engem is megnyugtat, de Hazel tornádóként tért vissza közénk. Vörös tincseivel jó nagy pofont adott, ahogy befordult elém, remegő kezeivel pedig a vállamba kapaszkodott.
- El kell mennünk a bankba, és kész tények elé kell állítani az ott dolgozókat. Ők biztosan tudnak róla, hogy Sebastian él és virul, hacsak nem zombivá vált... - tartott egy pillanatnyi hatásszünetet, majd folytatta. - Jézusom, mi van, ha zombi lett? - először azt hittem viccel, de a kikerekedett zöld szemei egyértelműen jelezték, hogy ez egy komoly kérdés volt. Ennek ellenére úgy tettem, mint aki nem hallja...
- És mégis mit mondunk? Helló, a halott Sebastian Miller véletlenül nem sétált be ide kb. másfél órával ezelőtt? Rávágják, hogy nem, mi pedig szégyenszemre eljövünk... - a lift csippanása fojtotta ezúttal belém a szót. A gyomrom abban a pillanatban összeszorult, és az első gondolatom az volt, hogy majd Sebastiant látom meg, mikor kinyílik az ajtó. Az a fél másodperces várakozás egy örökkévalóságnak tűnt abban a pillanatban. Eufórikus állapotba kerültem, valami furcsa, meleg érzés töltött el. Hívjuk reménynek. Mivel már közelről ismertük egymást, bíztam benne annyira, hogy a testem felett átvegye az uralmat. Ezt hívják mérgezésnek. A remény bekebelezett abban a pillanatban, méregként terjedt végig az ereimben, hogy aztán a csalódás adhasson egy nagy pofont.
