A távolság üvöltött köztünk, pedig alig pár centiméter választott el minket. Nem így képzeltem a pillanatot, mikor újra találkozom Sebastian Millerrel. Nem voltam boldog. Voltaképpen dühös voltam. Baromi dühös.
A kezem lenyomata Sebastian arcára égett. Vöröslött mind az öt ujjam helye, és a kellő hanghatás sem maradt el. Akkorát csattant, hogy még a sziget másik felén is hallották. Megérdemelte. Ez a pofon volt a legkevesebb, amit megérdemelt. Nem mondom, hogy kielégítő érzés volt, de valamilyen formában elégtételt tudtam venni rajta.
Az ütéstől a fejét jobbra tartotta. Keményebbet kaphatott, mint amit kinéztem magamból, ugyanis kezével az ajtófélfában kapaszkodott meg. Jó pár másodpercig csak állt mozdulatlanul, szó nélkül, és bámult maga elé. Én meg rá. Vártam a reakcióját. Vajon Mr. Miller hogy reflektál erre?
- Ezt gondolom megérdemeltem... - törte meg a csendet. - Nagyobbat ütsz, mint gondoltam... - szája felfelé görbült, és végre a tekintetét is rám emelte.
- Ez még semmiség volt Sebastian... Örülj, hogy ennyivel megúsztad - vágtam rá. Igyekeztem tartani a kicsit sem bizalomgerjesztő szemkontaktust. Ebben sosem voltam jó, de mellette azért kikupálódtam. A legjobbtól tanultam meg azt a bizonyos "death stare-t".
- Beengedsz végre, te kis gladiátor? - annyira cinikus tud lenni, és a legborzasztóbb, hogy ő ezt viccesnek is találja. Pedig ha látta volna magát a kezem lenyomatával az arcán: nem nevetett volna...
- Már megbocsáss, de mit keresel itt? - az ajtóban útját álltam. Mint egy gladiátor. Vagy terminátor. Na jó, ez így tényleg vicces, főleg hogy egy fuvallat is arrébb rakna... De a magabiztosság sokat tud dobni a helyzeten. Én abban a pillanatban elhittem, hogy óriási akadályt képzek egy életerős, daliás férfinek...
- Emlékszel, hogy pár órája számon kértél, miért nem vagyok itt? Most meg az a bajod, hogy itt vagyok... Neked semmi sem jó, Millie Brown? - eddig tartottam ki, mint sorompó. Sebastian gyengéden körém fonta a kezeit, s egyre közelebb húzott magához. Ugyanúgy hallottam heves szívdobbanásait, mint korábban Domenicóét. Az övé viszont más volt. Máshogy dobogott. Mintha ki akart volna szakadni a mellkasából, hogy összeforrjon az enyémmel. Féktelenül verte a ritmusos ütemet, pont mint az enyém. Furcsa érzés. Mármint, soha nem éreztem más mellett ilyet. A testem minden porcikája ragaszkodott hozzá, egyedül az agyam kongatta a vészcsengőket.
- Nem kellett volna itt hagynod... Elrabolni a húgomat, majd felszívódni... - szinte a szájába suttogtam a szavakat. Talán egy hajszál választotta el az ajkainkat egymástól.
- Sosem hagytalak egyedül... És ha már itt tartunk, amúgy is könnyen találtál magadnak társaságot. Domenico Bernardi... - már összeért az ajkunk. A hátamon pedig belekapaszkodott a hajamba, hátrahúzva a fejemet. Csak hogy biztosan felém kerekedjen.
- Tehát a kutyáiddal folyamatosan figyeltettél, Sebastian? És még képes voltál lenyomozni Domenicót is... Hihetetlen vagy - próbáltam szabadulni a fogságból, de esélyem sem volt. Lassú léptekkel benyomott a szobába, lábával becsukta mögöttünk az ajtót, és már a falnak nyomva találtam magam.
- Tudod milyen nehéz volt ölbe tett kézzel ülni New Yorkban, tudva, hogy valami olasz digó csapja neked a szelet? Miattad nem jöttem korábban. Miattad engedtem el a húgodat. A te kérésedet tartottam szem előtt. Hogy neked jó legyen. És most itt feleselsz... - a hajam helyett most már a két csuklómra tekerte szorító ujjait. A fejem fölé emelve tartott fogva.
- És az embereid azt is elmondták, hogy minden egyes nap miattad sírtam? Hogy a fájdalom belülről emésztett fel? Ugye, ezekről már nem számoltak be?! Domenicót pedig hagyd ki az egész hatalmi játékodból. A világ legkedvesebb fickója, és semmi okod nincs a féltékenységre... - kezdett elhomályosodni a szemem. Erősnek akartam tűnni előtte, de az érzelmeim kezdtek felülkerekedni rajtam. - Az életemet odaadtam volna azért, hogy velem legyél... De te elhagytál...
