A gyász nem egyszerű. Azt mondják, hogy az idő segít, de ez hazugság. Nem segít. Kicsit sem. Sőt, egyre jobban fájt. A nap 24 órájában anya járt a fejemben. Nappal a gondolataimban, éjszaka pedig az álmaimban. Persze amikor éppen tudtam aludni...
Sebastian viszont hősiesen állta a sarat. Hagyta, hogy éljek a saját kis világomban, elhalmozott a kedvességével és szeretetével. Továbbra is ágyba kaptam a reggelit, a kórházi szobám helyett most a hálónkban nyithattam volna virágboltot. Mindent megkaptam, még azt is, amire nem is volt szükségem. Abban viszont biztos voltam, hogy ez számára is nehéz időszak. Együtt kell élnie egy mentális és fizikális ronccsal. Bár az állapotom sokat javult, hála Dr. Hoovernek. Az oxigénterápiára már nem volt szükségem, a tüdőm újra teljes kapacitáson működött. És már ágyhoz sem voltam kötve. Egyelőre még csak a lakásban sétálgattam, kiültem tévézni a nappaliba, és már egyedül képes voltam kivánszorogni a fürdőszobába és lezuhanyozni. Ezért mindenképpen jár a taps...
Ma november 20-at írunk. Szombat van. Két hónapja ment el anya, én pedig ma lettem 28 éves. Imádtam a születésnapokat, de a mostanit a hátam közepére sem kívántam. Engem aztán senki se ünnepeljen meg. Főleg ne azért, mert élek...
Reggel persze a nagyi már bejelentkezett telefonon, és a papírforma szerint megsiratott. Legalább egy órán keresztül lelkiztünk és elevenítettük fel az elmúlt 28 évem legszebb pillanatait. Mindegyikben ott volt anya. Rettenetesen szégyellem magam, de a temetés óta képtelen voltam kimenni hozzá. Pedig Sebastian magángépe rajtra készen állt, és az orvosom is elengedett volna oda bármikor. Csak egy szavamba került volna. De nem ment...
Ahogy bontottuk Margaret nagyival a vonalat, máris az ajtóban termett az én csodálatos pasim. Szája mosolyra húzódott, szemei csillogtak, kócos fürtjei pedig csak még szexibbé tették.
- Na, hogy szuperál az új kütyüd? - érdeklődött. Már a második mobilom kaptam tőle, és a harmadik telefonszámomat kellett észben tartanom.
- Csodásan - rebegtem. - De nem kellett volna ennyit költened rám. Ismét...
- A világ összes pénzét rád költeném, Millie Brown - lehuppant mellém az ágyra. - Hogy vagy, te kis szülinapos? - reméltem, hogy nem jut eszébe, de sajnos nem volt ekkora szerencsém.
- Jól, de lehetne, hogy elfelejtsük a születésnapomat? - nyújtóztam, majd a nyaka köré fontam a kezemet. - Nem akarok ünnepelni...
- Az baj... Mert készültem neked egy kis meglepetéssel - magához ölelt. - Dr. Hoover a hétvégére kimenőt adott neked...
- Mi? Én nem akarok sehová menni, Sebastian - ellenkeztem. Tényleg nem akartam. Nem voltam kész, hogy elhagyjam a biztonságot jelentő falak ölelését. Jó volt nekem itt, köszönöm szépen.
- Ne dacolj velem! - szúrósra váltott a tekintete.
- Különben? Mi lesz? - álltam a sarat, belementem a játékba.
-Különben kénytelen leszek a saját módszereimet alkalmazni rajtad...
Egy darabig még tartottam vele a szemkontaktust, majd szépen lassan visszadőltem a hófehér, pihe-puha párnák közé, jelezvén, hogy én aztán nem megyek sehova. Neki több sem kellett. Takaróstul kapott a nyakába, a következő pillanatban pedig a langyos víz áztatta a testem a zuhany alatt. Az elmúlt hetekben szépen visszakúsztak rám a kilók, egészen emberien néztem ki. Mondhatnám úgy is, hogy meglepően emberien néztem ki. Már nem látszottak ki a csontjaim, a bőrömbe visszatért az élet, és a hajam is visszakapta a fényes, gesztenyebarna színét. Jó volt a tükörbe nézni, az pedig még jobb volt, amikor Sebastian szemében láttam a büszkeséget. Bár ő akkor is a világ legszebb nőjét látta bennem, amikor a halál még félkézzel kapaszkodott bennem.
