Josh Andrews. A férfi, akivel néhány hónapja még a hátralevő életemet terveztem leélni. A férfi, aki összetörte a szívemet. A férfi, aki iránt csak a gyűlölet mérgező érzése maradt. A férfi, akiért most remeg a lelkem...
Annak idején a Harper's egyik céges buliján futottunk össze. Lehengerlő volt. Ahogy támasztotta a pultot, közben pedig a pimasz tekintetével méregette a pincérnőket. Kitűnt a tömegből. Száz közül is csak őt bámultam aznap este. Ő viszont észre sem vett. Eleinte... Én szürke kisegérként vesztem el az emberáradatban, és ha nem önti rám a dupla whiskyjét, akkor valószínűleg soha nem kerültünk volna egy ágyba. De a sors közbeszólt, ő pedig ahogy az a nagykönyvben meg van írva, leimádkozta rólam a bugyit. Na persze, nem akkor este... Ott csak beszélgettünk, és jó pár kör rövidet magunkba öntöttünk. Utána napokig nem hallottam róla, és azt hittem, nem is fogok már soha. Emlékszem, szörnyen éreztem magam, mivel azt gondoltam, hogy megvan az a bizonyos szikra köztünk. Hazel vállán sírtam ki a bánatom, aztán egyszer csak bejelentkezett Facebookon... Randizni hívott, és végül le került rólam az a bizonyos bugyi is...
Ki gondolta volna akkor, hogy majd egyszer a húgomról is leimádkozza a ruháit?! Én nem, az biztos... De mégis megtörtént, ahogy a mostani telefonbeszélgetésünk és a lövéssorozatok is. Továbbra sem tértem magamhoz, összegömbölyödve meredtem a távolba a fotelban ülve, míg Sebastian intézkedett. A pezsgőt egy csésze forró teára cseréltem, remélve, hogy egy kicsit megnyugszom, de nem... Egyre idegesebb, és idegesebb lettem, ahogy láttam fel-alá járkálni a vőlegényem. Tébolyító percek voltak. Ő sem volt fesztelen. A homlokán egymás után gördültek le az izzadtságcseppek, a mellkasa pedig vészjóslóan szaporán emelkedett, ahogy kapkodta a levegőt.
Imádkoztam, hogy Carterék mielőbb érjenek a lakásunkra. Vagyis Josh lakására. Most már csak az övé... A három lövés azonban nem volt túl biztató, tekintve, hogy már egy sem az... Akaratlanul is az járt a fejemben, hogy a legrosszabb történt, és hiába érnek oda a nyomozók, már nem fognak tudni segíteni... Ahogy a mentőegység sem. Az egészet tetézte, hogy az ügy magasabb szintre emelkedett, azaz a rendőrség is be fog szállni. Sebastian a húgom miatt igyekezett a legdiszkrétebben kezelni a helyzetet, de most már nincs visszaút... Mind benne vagyunk. Nyakig. A kérdés csak az, hogy még ki? Lisa nem lehetett, hacsak nincs egy második ember is a dologban. De miért bántaná Josht? Miért akarna megölni valakit? Egyikre sem tudtam a választ. Egy dologban azonban biztos voltam: hullnak mellőlem az emberek...
Valamiért nem lehetek boldog. Ahányszor ugyanis az vagyok, rögtön történik valami eget rengetően rossz. Most például az eljegyzésünket kellene ünnepelnünk Sebastiannel, de még arra sem került sor, hogy a gyűrűt az ujjamra húzza. Így hát megtettem én. Szerelmünk csillogó jelképe ott díszelgett a gyűrűsujjamon, miközben a múltam egy része meghalt bennem...
Furcsa, hogy milyen gyorsan tud megváltozni egy emberről a véleményünk. Minden csak kontextus kérdése. Pár perce Josht még egy patkánynak tartottam, most pedig a szívem szakad meg érte. És már egyáltalán nem ez a jelző jut róla eszembe. Mintha minden szörnyűséget elfelejtettem volna vele kapcsolatban, hiszen bármennyire undorítóan viselkedett, nem érdemelte ezt. Az egészben azonban az a legabszurdabb, hogy a bocsánatomat is elnyerte. Nem haragudtam. Megbocsátottam. Imádkoztam.
- Millie... - Sebastian sebes léptekkel közeledett felém. - Josh már jó kezekben van, sok vért vesztett, de a helyszínen stabilizálni tudták az állapotát - hadarta, nekem pedig óriási kő esett le a szívemről. Hát életben van!
- Istenem... - azonnal a nyakába borultam.
- Carter rendez mindent a rendőrséggel, Josh-nak intéztem helyet Dr. Hoover klinikáján. Szerencséjére a támadója nem volt valami ügyes, csupán kétszer találta el a lábán, a harmadik mellé ment - suttogta. - A húgod pedig már Olaszországban van...
