Az élet valami egészen hülye játékot játszik velem. Ördögi körbe kerültem, ahonnét nem szabadulhatok, a kezem meg van kötve és a szívemet a választás börtönébe zárták. Életek forognak kockán. Az egyik a testvéremé, a másik a szerelmemé, és legutolsó sorban az enyém. Kettőt megmenthetek, egyet viszont fel kell áldoznom.
Azt gondolhatnátok, hogy a döntés nehéz, pedig nem. Vagyis helyesbítenék, a nehéz az benne, mikor lemondasz róla. Tudom, Lisa rovásán sok van, de a húgom, és az életemet adnám érte. Ahogy Sebastianért is. Az utolsó szívdobbanásomat is neki szentelném. Mindent feláldoznék érte. Mindent. Most éppen egy életet kérnek, kettőért cserébe.
Nem mondanám, hogy félek, inkább féltek. Féltem a szeretteim. A halál már nem tartogat számomra újat, maximum csak az elmúlás előtti fájdalmat. Sokszor hallottátok már biztos, hogy néha önzőnek kell lenni. Addig kell küzdeni, míg véres verejték nem csörgedezik a homlokunkon. Ha nem a húgomról lenne szó, gondolkodás nélkül küzdenék. Azért, hogy Sebastian engem találjon meg. Hogy leélhessük a boldog életünket végre, ami nekünk jár. Hogy családunk legyen, jövőnk... Mindennél jobban vágyom erre. De legalább egy utolsó érintésre tőle. Még egyszer, utoljára szeretnék elmerülni óceánkék szemében. Szeretném látni az arcát, hogy vele álmodhassak, mikor az örökkévalóság álmot lehel rám.
Miután Domenico közölt minden egyes, apró részletet, a húgomat elrángatta a tömzsi fickó. Csak a sikolyának a visszhangja maradt utána, ami az omladozó falakat körbezengte. Talán a tehetetlenség, ami a legjobban megőrjíti az embert ilyenkor. Ott álltam, csurom vizesen, a fejemhez pisztolyt szegezve, s csendben kellett tűrnöm, ahogy a testvérem kapálózva küzd, és várja, hogy segítsek rajta.
- Maga egy mocskos, undorító féreg, Domenico... - suttogtam. Igyekeztem tartani a szemkontaktust, de az olasz egész lényétől a hányinger kerülgetett. Undorodtam tőle. Magamat pedig szántam. Azért, mert képes voltam szóba állni a sátánnal. A sátánnal, aki angyalbőrbe bújt.
- Maga meg igazán vadító, mikor ideges, signora - a pisztolyát elemelte a homlokomtól, az államtól lefelé, a nyakamat simította vele. A hideg futkosott a hátamon tőle. Összeszorított fogakkal tartottam vissza a lélegzetem. - Most, hogy kettesben maradtunk, akár jobban meg is ismerhetnénk egymást... Közelebbről! - szavai véresre karcolták a fülem. A tehetetlenség most is őrjítő volt, ahogy ki voltam szolgáltatva ennek a férfinak...
- Ne merjen hozzám érni, Domenico... - mordultam rá.
Nem kellett volna. Mint egy cafat húst, úgy kapta el a derekam, míg a másik kezével a két karomat összeszorította a testem előtt. Fájdalmasan öleltek az ujjai, a szorítása pedig még kegyetlenebb volt. Alig egy szempillantás alatt már a falhoz lökve találtam magam.
- Azt javaslom signora, hogy ne adjon utasításokat nekem. Megérdemelné, hogy betömjem a száját... - a homloka a homlokomhoz feszült. Közel volt, túlságosan is. - Még egy kéretlen szó, és nem állok jót magamért...Miller végig fogja nézni, ahogy ájultra baszlak...
Remegve vettem a levegőt. A testem felett elengedte az uralmat az agyam, az irányítást átadta Domenicónak. Nem mertem megszólalni, de még csak ránézni sem erre a patkányra. Csak imádkoztam, hogy tűnjön el végre az arcomból, és vegye le rólam a mocskos kezét.
- Jó kislány... - ördögi mosoly húzódott az arcán. - És most induljunk, el kell kezdenünk a játékot, mert a ficsúr barátjának egyre kevesebb ideje van megtalálni valamelyiküket... - hiába nem akartam ránézni, most ő diktált. A kezeimet elengedve az államhoz kapott, akaratlanul is kénytelen voltam a szemében parázsló lángot nézni. Minden az arcára volt írva.
- Öljön meg! Öljön meg, és akkor teljesül a vágya. Nem kell a hülye bújócsája hozzá... - mielőtt még kirángatott volna engem is a szobából, közöltem vele a saját játékszabályaimat. Az egyetlen járható utat, hogy megmentsem a szeretteim.
Domenico láthatóan nem számított a felajánlkozásra. Szemöldöke a homloka tetejére ugrott, szemei pedig kérdőn meredtek rám. Végül egy kaján vigyor húzódott végig az arcán.
- Signora, ha azt hiszi, hogy az én vágyam az, hogy magát megöljem, akkor el kell keserítenem - sóhajtotta. - Nekem az egyetlen vágyam, hogy az amerikai pondró szívébe ereszthessek egy golyót... Ez pedig meg is fog történni, úgyhogy jobb, ha felkészíti magát, mert páholyból nézheti végig...
- Dögöljön meg, maga elmebeteg, seggfej állat! Nem teheti ezt... Nem erről szólt az ígérete... - ütöttem, ahol értem. Nem érdekelt, ha egy golyót kapok. A méreg olyan erősen dolgozott bennem, hogy megszűnt a külvilág. Tulajdonképpen azt sem tudtam akkor, hogy mit csinálok. Az őrangyalom viszont talán velem volt. Hogy ezt miből gondolom?! Valahogy Domenico arcát úgy sikerült végigkarmolnom, hogy a szeme alatt ömlött a vér. A fejének a jobb oldalát teljesen elöntötte, és a nagy dulakodás közben még rám is fröccsent belőle.
- Büdös kurva! Gyere csak ide... - amíg ő mindenáron próbált lefogni, én torkom szakadtából kiáltottam a segítségért. Még úgy is, hogy tudtam, senki sem fog megmenteni. Valahol mélyen, legbelül viszont mégis reménykedtem, hogy Sebastian betoppan majd, és kinyírja ezt a semmirekellő férget.
Habár ahányszor eszembe jutott az én csodálatos vőlegényem, a bűntudat fojtogatott. Nincs még egy akkora idióta a Földön, mint én, Millie Brown... Hogy tehettem meg, hogy szó nélkül ott hagytam?! Elfutottam előle... Mit gondolhat? Egyáltalán keres?! Temérdek kérdés volt a fejemben, de válaszokból alig akadt. Abban azonban biztos voltam, hogy ha a sors kegyes lesz annyira, hogy még egyszer beszélhetek vele, a bocsánatáért fogok esedezni. Biztosítani akarom arról, hogy nem tehet semmiről, mert őt ismerve, valószínűleg önmarcangoló pusztításba kezd. S bár Domenico egy kegyetlen gyilkológépnek tűnik, aki hidegvérrel loccsantja szét bárki fejét, bárhol, Sebastianről ugyanezt el tudom képzelni. Valamiért úgy érzem, hogy egymásért még a világot is kettészakítanánk, egymásért nem létezik lehetetlen.
- Nagyon rossz döntést hoztál, te utolsó kis ribanc... Most a fejedbe kellene eresztenem az egész tárat... De tudod mit?! Nem teszem meg... Ennél sokkal rosszabb vár rád... - a karomat szorítva kirángatott a fáklyákkal körberakott folyosón. Szó nélkül, határozott léptekkel vezetett a raktárépület mögé. Le sem szarta, hogy mellette üvöltözök.
- Hova visz? Domenico! - hihetetlen volt számomra, hogy a sziget, esetemben pedig az utca lakóit cseppet sem zavarta, hogy egy nő segítségért kiállt. Azaz, ha itt bajba kerülsz, valószínűleg csak te segíthetsz saját magadon. Nagy tekintélye lehet ennek a fickónak, ha még a villanyokat is lekapcsolják, a függönyöket is behúzzák, és úgy tesznek, mintha mi sem történt volna.
- Szállj be... - parancsolt rám, és azzal a lendülettel be is lökött egy vörös sportkocsi első ülésére, ami hátul, két konténer között parkolt. A motorháztetőt megkerülve bepattant mellém, a következő pillanatban pedig a sebesség az ülésbe nyomott. Padlógázzal hajtottunk le az eső áztatta lejtőn, remegve kaptam a biztonsági öv után, ugyanis félő volt, hogy a tengerbe végezzük...
- Hova megyünk? Válaszoljon!!! - kiáltottam.
- Kussolj már el! - hirtelen rám szegezte a tekintetét. - Ti amerikaiak szörnyen idegesítőek vagytok... De ha annyira tudni szeretnéd, a pasidhoz megyünk, a hotelba éppen. Először az emberei agyát loccsantom ki a helyéről, majd végignézzük, ahogy a vőlegényedből kihuny az élet. A halott szívét majd elteheted emlékbe... - borzalmas volt minden szava. Minden betű, minden hang. Sírni akartam, de egy könny sem jött elő, helyette a pánik uralta káosz kerített hatalmába. Mintha mozgó vonat elé rugdostak volna, olyan fájdalom kínozott belülről. Lassan szakított szét, darabokra. A remény maradt egyedüli kapaszkodómnak. A remény, hogy Sebastian nincs a hotelban...
