After Love II. kötet: After You
Sebastian mosolya reménnyel töltött el. Fénylő, óceán kék tekintete a lelkemet simogatta. Úgy éreztem, hogy semmi rossz nem történhet már velem. Ölelése valószerűvé tette a biztonság káprázatos illúzióját. Csak mi voltunk. Ketten. Együtt.
Valahol az élet és a halál között lebeghettem. Fél lábbal már biztosan az édenkert kapujában toporogtam, de a szívem még az utolsó erejével kalapálta az élet ritmusos ütemét. Nem tudtam, hogy mi történik körülöttem. Ahogy azt sem, hogy hány napja lehetek bezárva étlen, szomjan. Már nem fájt. Csak Sebastiant láttam, ahányszor lehunytam a szemem.
A testem azonban egyre fáradtabb volt. Éreztem. A tüdőm már nem vágyott az oxigénre, az agyam és a szívem kézen fogva küzdött értem, de már ők sem bírták. Szépen lassan hunyt ki belőlem az életnek nevezett valami. Csak hogy tudjátok, létezésem utolsó pillanatában boldog voltam. Beletörődtem a sorsomba. Egész életemben azért küzdöttem, hogy én diktálhassak, kergettem a boldogságot, s mikor azt hittem az enyém, kiderült, hogy sosem volt az... Aztán jött ő. Sebastian Miller. Most már tudom, hogy ő az. Ő az, akit nekem szántak. Igazságtalan, hogy csak ennyi jutott belőle.
Eljött hát a pillanat. A szívem utolsó dobbanásába beleremegett a testem. Szépen lassan minden elsötétült. Mintha lekapcsolták volna a villanyokat. Csak a semmi létezett. De Sebastian akkor is ott volt. Láttam. Lágy mosolyával biztosított arról, hogy minden rendben. Reméltem, hogy ahová most éppen tartok, ott majd egyszer újra találkozhatunk, és elmondhatom neki, hogy életem utolsó másodpercéig ő tartotta bennem a lelket. Persze, volt idő, hogy küzdöttem. Ki akartam én jutni onnan. Mindent megtettem. Mindent...
A sötét egyre világosabb lett. Hívogatott. A tudatom nem szűnt meg. Tisztában voltam vele, hogy ki vagyok, mi történt, csupán a testem hevert mozdulatlanul az omladozó raktárépület padlóján. A fény egyre közeledett felém, kifejezetten megnyugtató érzés volt. Nem pont így képzeltem a halál utáni létezésem, de az igaz volt, amit a könyvekben olvashatunk: nem fáj semmi már... Semmit sem érzel, csak békét. Átadtam hát magam. Vártam, hogy fényár lassan bekebelezzen. Mögöttem a sötétség hosszú mezsgyéje húzódott. Kilátástalan és homályos. Mégis hívogató. Először szavak nélkül szólongatott, majd egyre hangosabban a nevemen hívott.
- Millie, Millie... Millie! - notóriusan, megállás nélkül. Választanom kellett. A biztonságot jelentő fény felé megyek, vagy a ködös sötétségbe. Azt gondolnánk, hogy egy normális ember az előbbit választaná, de Millie Brown sosem volt normális. Elindultam hát az ismeretlenbe.
- Millie, kérlek! Millie! - egyre erőteljesebben hallottam a nevemet, és egyre gyorsabban utaztam kitaposatlan úton.
Sebastian arca körvonalazódott ki előttem. Ezúttal nem a mosolygós. A kétségbeesett. Tekintete megtörten kutatott az enyém után. Hiába szólongattam, nem hallott. Próbáltam mondani, hogy itt vagyok, meg akartam nyugtatni, de csak azt láttam, ahogy szenved. Magába roskadva temette az arcát a kezei közé. Homályos volt minden, de azt hiszem sírt. Fogalmam sem volt, hogy miért ezt a Sebastiant látom magam előtt. Hol az önfeledt, vidám Sebastian?
A zaj továbbra is süvített, a fény pedig olyan távol került tőlem, hogy éppen csak láttam pislákolni. Hova tartok? Féltem, hogy a mennyország helyett a poklot választottam. Örök szenvedésre vagyok kárhoztatva?
- Millie! Kérlek, térj magadhoz! Kérlek... Kérlek... - ismerős volt már a hang. Lágy, érces és keserves. - Istenem, ne vedd el tőlem! Kérlek... - egyre kisebbnek éreztem magam a sötétségben, mintha összeszorított volna. Furcsa volt. A testemben találtam magam. A tüdőm újra könyörgött a levegőért, a szívem újra ritmusosan kalapált. A homályt a fény váltotta fel, de ezúttal a szememmel láttam. És ott volt Ő. Sebastian könnyes tekintettel roskadt fölém.
- Millie... Köszönöm! Köszönöm istenem! - a mellkasomra borult. Tisztán éreztem. Minden szívdobbanását, az ereiben csörgedező vért, a fulladozó lélegzetét. Szerettem volna, de nem tudtam megszólalni. Csak néztem. Őt.
A következő pillanatban már a vakító fény jelezte, hogy nem haltam meg. Sőt, mi több. Nagyon is élek. Műszerekre vagyok kötve. A monitor a szívverésem ütemére csippan. Fölöttem pedig csepeg az infúzió.
- Sebastian! - csupán ezt bírtam kipréselni magamból. Nem voltam biztos benne, hogy bárki hallja. Gyenge voltam ahhoz is, hogy beszéljek. Egy nővérke lépett oda hozzám, míg én próbáltam teljesen magamhoz térni. Homályosan láttam, de azt hiszem mosolygott.
- Azonnal szólók a hozzátartozóknak! - mondta és már el is tűnt a forgatagban. Én pedig vártam türelmesen. Az úgyis jól ment az utóbbi időben... Aztán megpillantottam.
- Millie, istenem! Jól vagy! Élsz! - könnyes szemekkel rohant az ágyamhoz. Nem a megszokott Sebastian volt. Inkább a hétköznapi. Farmer, pulóver, sportcipő és érzelmek.
- Élek... - nyöszörögtem. Próbáltam egy mosolyt is az arcomra erőltetni, de nem vagyok benne biztos, hogy sikerült. Az érintését viszont éreztem. Minden porcikámon, ahogy simogatott...
- Én azt hittem, hogy elveszítelek... - Sebastian most már a könnyeit törölgette. Csodáltam érte. Megmutatta végre a teljes valóját.
- Sebastian... Mondanom kell valamit... - kapkodtam a levegő után. Ő pedig türelmesen figyelt. - Csak téged láttalak. Senki mást. Az utolsó pillanatig, Sebastian... Szeretlek - nyögtem ki. A válasz habozás nélkül érkezett.
- Én is szeretlek Millie Brown! Jobban, mint azt te el tudod képzelni! - vágta rá, és egy csókot lehelt a homlokomra. Magával ragadott az euforikus érzés. Lehet a gyógyszerek is közrejátszottak, de leginkább az érzelmek. Szeret engem. Én meg őt. És nem félek már kimondani!
Aztán eszembe jutott anya. Sebastian elmondta, hogy még mindig az intenzív osztályon fekszik, tőlem három szobára. Kómában. Óriási ütést kapott a tarkójára, de a legjobb orvosok küzdenek érte. Ahogy értem is. Már csak az volt a kérdés, hogy ki tette mindezt?
- Az embereim lenyomozták a számot, de egy istenháta mögötti erdőbe vezetett. Sehol senki nem volt. Átkutattak több hektárt - kezdte a beszámolót Sebastian. - Téged közel 1 hét után találtunk meg Millie a rendőrséggel... Az utolsó napokban már a legrosszabbra számítottam - elcsuklott a hangja. Megannyi kérdésem lett volna, de gyenge voltam. Lágy hangja ringatott álomba.
Róla álmodtam. De most már a valóság is olyan gyönyörű volt, mint a képzelgés. Kimondtam, ami egy ideje már súlyként nyomta a lelkemet. Csodálatos, felemelő érzés volt. Nem hittem volna, hogy Josh után még kijut nekem a boldogságból. Erre tessék. Itt van egy újfajta boldogság. Nem a rózsaszín ködös... A valós. Azt hiszem, hogy erre vágytam világéletemben. Az elcsépelt szerelem nem nekem való. Nincs szükségem arra, hogy pillangók röpködjenek a hasamban, amikor meglátom. Én akartam lenni a pillangó! És most teljes valómban törtem ki a bábból színpompás szárnyaimmal, melyekkel a magasba szállhatok újra és újra.
Nincs visszaút Sebastian Miller! Most én láncoltalak magamhoz!
