A szív erősebb az észnél. Ez egy kimondatlan igazság. Mindenki, aki egy szerelmes embernek azt sulykolja, hogy hallgasson a józan eszére, az egy balfék, aki még nem találkozott azzal a földöntúli érzéssel, amit két egymásnak teremtett szív ölelése eredményez.
Én balfék voltam. Egészen 2022 nyaráig. Sosem gondoltam volna, hogy valaha átadja az eszem az irányítást a szívemnek. Soha. A racionalitás elvével éltem együtt, a mellkasomban kucorgó kis szerkezetet pedig önkénytelenül is lelakatoltam, elbarikádoztam, bezártam.
Sosem tudtam, milyen szeretni igazán. Sosem tudtam, milyen szeretve lenni. A tudatalattim viszont kényszeresen sóvárgott utána, de senki... Senki nem találta meg a kulcsot az elzárt szívemhez. Keresték, kutatták, bármit megtettek volna azért, hogy előcsalogassák a mélyből, de hiába. Aztán jött Ő. Mikor megláttam háborítatlanul gyönyörű testét, ahogy a mogyoróbarna haja hullámokban zuhant a ruhája alól kikadikáló vállára... Ahogy szemében a meglepettség a vágy és a félelem járt körtáncot... Ahogy a kéjtől kipirosodott arcán egy verejtékcsepp gyanútlanul lecsorgott. Ahogy csak ült... Ott, az én márvány konyhapultomon...
Elcsépeltül hangzik, egy férfi szájából pedig egyenesen bizarrnak, de azt kell mondanom: ez szerelem volt első látásra. A szívem a másodperc tört része alatt tört elő a zárkájából, ledobta láncait, és már nem csak értem dobogott. A mellkasomat szétfeszítve könyörgött a nőért. Millie Brownért.
A szerelemről annyit egyébként még fontos tudni, hogy bármennyire is a világ egyik legcsodásabb szava, vigyázni kell vele. Függővé tesz. Ha a sors kegyes annyira, hogy a társad mellé sodor, onnantól nincs visszaút. És onnantól nem létezel te sem. Csak Ő. Már nem érted dobog a szíved, már nem magad miatt lélegzed az oxigént, már semmi sem a te érdekedben történik. A tested automata üzemmódba kapcsol, a cselekedeteid mozgatórúgója pedig már nem az eszed... Minden nap azért kelsz fel, hogy lásd a mosolyát, hogy érezd selymesen tiszta bőrét a tiéden. Egy szóval: érte.
És akkor bejön a képbe az ördög: a féltés, az aggódás, a birtoklási vágy... Mindegyik aljas, pokolból származó démon. Folyamatosan mérgezik a szívedet, hogy az a csepp racionalitás is kihaljon belőle. Elhitetik az agyaddal, hogy a szerelem túlcsorduló érzése a hibás, pedig nem... Ő sosem volt hibás. Minden pillanatban ugyanúgy szeret, feltételek nélkül. A féltés azonban feltételekhez köt. Nem téged. A másikat. Tudom, sokaknak ismerős az az érzés, mikor legszívesebben vitrinbe zárnád a másikat, csak hogy véletlenül se érhesse semmi baj. Vagy az, mikor minden egyes másodpercben figyelnéd, csak hogy meggyőződhess róla: rendben van. Félted, aggódsz érte, és birtokolni akarod. Ő meg menekülne, mert a szerelmed fojtó láncként csapódik a nyaka köré...
Most itt vagyok, és életem legrosszabb moziját nézem a hotel éttermében. Látom, ahogy elfut előlem, ahogy menekül, gondolkodás nélkül, s még csak hátra sem néz. Az igazi, kínzó fájdalom az ilyen. Pontosan ez. Mintha valaki a kezében tartva, folyamatosan nyomná össze a szívedet, kifacsarva belőle az életet. Ez a valaki pedig a menyasszonyom.
- Mi a büdös picsáért állnak még itt? Azonnal menjenek utána - nem érdekelt, hogy az egész szállodát bezengte a hangom. Ahogy az sem érdekelt, hogy Millie kétségek között hagyott.
Hogy mit gondoltam akkor, mikor láttam, ahogy kendővel a fején rohan ki az épületből? Két dolgot. Vagy tőlem menekül, vagy a húgáért. Bár az életével játszott, a remény az utóbbi lehetőség mellé tette le a voksát. Bár az előző is érthető lenne: rendben, hogy kegyességből a sors egymás mellé sodort minket, de a szenvedés, ami vele együtt érkezett, a legtisztább elmét és szívet is elborítja. Joggal okolhatna akár engem is, hiszen az ő szemszögéből minden velem kezdődött. Felborítottam az életét, és bármennyire is küzdök, nem tudom megteremteni neki a nyugalmat, amire vágyik.
