Anyám ismét kitett magáért. Olyan családi ebédet rittyentett, hogy már attól felszaladt rám két kiló, hogy csak az asztalra néztem. Fokhagymakrémleves, carbonara spagetti és desszertnek egy kis tiramisu. Tudja, hogy megőrülök az olasz kajákért, így nem volt kérdés a mai menü. Legalább ennyi kis öröm had jusson nekem a sok szarság után...
Az asztal öt főre volt terítve, de ugyebár mi csak hárman vagyunk. Vagyis pontosabban négyen, mert az én drága nagyim is itt lakik, csak ő délelőttönként bingózni jár az idősek klubjába. Bájos egy teremtés, de azért nem kell félteni. Fel van vágva a nyelve kellően. A gyerekkorom tulajdonképpen róla és anyáról szólt. Apám elhagyott minket pár hónappal azután, hogy megszülettem. Hátrahagyott egy levelet, hogy neki ez a szülőség nem fog menni, így inkább lelép... Nyolc év után aztán visszatért, könyörgött anyának, és 9 hónappal később meg is született a húgom... Talán a sors rendezte így, de utána sem jutott nekünk közös idő. Tüdőrákot diagnosztizáltak nála, fél évvel később pedig elhunyt... Bár apa nélkül nőttem fel, nem éreztem a hiányát. Nekem itt voltak az életemben az erős nők, akik mindenben támogattak, és megtanították hogyan igazodjak el az életben. Sajnos a jelenlegi helyzetemben ez a tudás is kevés...
- Ki csatlakozik még hozzánk? - érdeklődtem és egy mosolyt is az arcomra erőltettem. Nehéz volt, mivel csak az járt a fejemben, hogyan élem túl az elkövetkező napokat. Na meg persze Sebastian...
- A húgod. Pár napja itthon van, hamarosan biztos lejön a szobájából. Na meg Margaret nagyi is hazaér talán - mondta anyám, miközben legalább 1 liternyi levest mert a tányéromba.
A sors valamiért nagyon haragudhat rám. Nem volt elég Josht a nyakamra küldenie, még Lisa is itt van. Annyira friss még ez a seb, hogy el sem kezdett begyógyulni, most pedig újra fel lett tépve.
Szívesen beleláttam volna az exem fejébe is. Vajon, mit gondolhatott? Reméltem, hogy legalább annyira kellemetlen neki a helyzet, mint nekem... Aztán meghallottam az emeletről a lépteket. Ekkor tudtam, hogy pár másodperc múlva ismét a pokolban találom magam. Bérelt helyem van az ördög mellett, aki röhögve nézi végig, ahogy az életem utolsó tartópillérei is a mélybe hullnak. Sőt, talán még pezsgőt is bont, hogy valaki képes ennyire szenvedni...
- Sziasztok! - lépett be az étkező ajtaján az én hugicám. Gyönyörű mint mindig. Még egy szakadt melegítőben is úgy nézett ki, mint valami szupermodell. Mindig is irigyeltem ezért. Hiába van köztünk 8 év, ő egészen kislánykora óta a rivaldafényben létezett. A népszerűség megtestesítője, míg én egy szürke kisegér voltam. Mindenért meg kellett küzdenem... És tessék, most is kinek van darabokban az élete? Hát nem Lisának.
- Szia Lisa! Örülök, hogy látlak! - üdvözöltem. Kifejezetten nehéz volt kierőltetni ezeket a szavakat. Egyáltalán nem örültem neki, hogy látom. Josh bezzeg egy laza "sziával" letudta az egészet. Rezzenéstelen arccal, mintha a világ legtermészetesebb dolgának számítana az, ami jelenleg történik. Tényleg megérdemelne most már egy Oscar-díjat. Ellenben Lisa arcára a meglepettség volt ráírva.
Kínos csendnek nem nevezném, de senki sem volt túl beszédes az asztal körül. Jó lett volna, ha a nagyi itt van, mert neki be nem állt volna a szája. De így csak a sablonos kérdések maradtak. Tudod, kifejezetten azok, amiket a hátad közepére sem kívánsz. Anyukám ebben pedig kifejezetten jó. Zavarba ejtően.
- Millie és mi újság veletek? Nincs valami jó híretek számomra? - bár tőlem kérdezte, de közben Joshra kacsintott. Szívem szerint rávágtam volna, hogy nincs. Sőt, épp egy hazugságbuborékban ücsörgünk, és csak ő nem tudja, hogy mi a valóság.
- Igazság szerint van... - szólt közbe Josh. A szívem kihagyott egy ütemet, ahogy elhagyták ezek a szavak a száját. - Millie... - felém fordulva, bociszemekkel és a nyájas mosolyával vágta kíméletlenül az arcomba a következőket: - Tudom, hogy volt köztünk az utóbbi időben egy kis mosolyszünet, de ez is csak abban erősített meg, hogy nem tudom nélküled elképzelni az életemet...
