Hajtóvadászat indult a testvérem után. Egy 19 éves kislányt üldöznek, mint a szökött vadat. Egy lányt, aki pár hónappal ezelőtt még a légynek sem tudott volna ártani, most pedig gyilkossággal és emberrablással gyanúsítják. Egy lányt, aki mindennél jobban szerette az édesanyját. Egy lányt, aki valahol Európában kujtorog, talán Olaszországban, talán a szigeten...
Még mindig hiszek Lisa ártatlanságában, a temérdek ellentmondás ellenére is. Vagyis inkább próbálok hinni. A szívem és az agyam közti kapcsolat ugyanis továbbra sem rendeződött. Örökös harcot vívnak egymással, hol Sebastian, hol pedig a húgom miatt. Nehéz lenne megmondani, hogy ki áll nyerésre: a racionális ész vagy a reménnyel teli szív? Illetve az is egy fontos kérdés, hogy lehet-e egyáltalán győztese ennek a csatának?
A helyzetre való tekintettel úgy döntöttünk, hogy maradunk Ischián. Kivárunk. A megfelelő pillanatra. Vagy mi találjuk meg Lisát, vagy ő talál meg minket. Az mondjuk kifejezett aggodalomra ad okot, hogy a világ legjobbnak mondott nyomozói képtelenek meglelni egy lányt. Tény, hogy fogalmam sincs egy ilyen vizsgálódás hátteréről, de lassan 3 órája várjuk, hogy Carter hívjon. Az idő pedig most nagy ellenségünk. New Yorkban még bőven éjszaka van, Sebastian ottani emberei nem tudnak rendesen dolgozni. Itt pedig magunkra vagyunk utalva.
- Hazel, tudod, hogy nem muszáj maradnotok! Vár rátok a munka, és a nyugis élet... - rosszul éreztem magam, hogy a legjobb barátnőmet is magammal rántottam ebbe az egészbe. Furdalt a lelkiismeret, hogy miattam kell könyörögnie a főnökénél plusz szabadságért, ahelyett, hogy otthon építenék a közös kis otthonukat Cole-lal. Bizony. Hazel nagy lépésre szánta el magát. Az a nő, aki számára eddig elképzelhetetlen volt a monogámia, most egyetlen férfi mellett akar lehorgonyozni. Long Islanden néznek ingatlanokat, hogy egy kicsit kikerüljenek a New York-i forgatagból, de mégis egyszerűen elérhető legyen New York és Philadelpiha is.
- Nincs az az Isten, hogy itt hagyjalak - mosolyodott el, miközben bepattantunk egy autóba. Sebastian még ide is képes volt elhozatni azt gyászos kocsiját, ami még Nápolyban vett fel minket. Hasonló a belső elrendezése, mint egy limuziné, de azért annál kisebb. Az egyetlen előnye, hogy egymással szemben tudtunk ülni Hazelékkel. Azt azonban sem Sebastian, sem pedig a sofőrünk nem gondolta át, hogyan fogunk elférni vele a szerpentines, vékony utakon, de ez legyen az ő bajuk. Én most csak sodródom az árral.
Át is húztam a fekete biztonsági övet a mellkasom előtt, ami teljesen odaszorított a bőr üléshez. Szinte eggyé vált a barna garbómmal, amit tényleg az utolsó pillanatban kaptam magamra. Az eredeti terv ugyanis egy hosszú, kötött ruha volt, de ma annyira hidegre fordult az idő, hogy muszáj volt nadrágot húznom. Valaki most már feltalálhatná egyébként a bélelt farmerokat, mert kénytelen voltam a harisnyámra felhúzni a gatyát. És ha már itt tartunk, Miranda igazán pakolhatott volna sapkát, sálat, kesztyűt, mivel a testem éppen hipotermiás sokkot készült kapni.
Sebastian szerencsére szavak nélkül is tudta, mi a bajom. Amennyire csak lehetett, odadörgölte magát hozzám, hogy felmelegítsen. Még a fekete-fehér kockás szövetkabátját is rádobta az enyémre, hogy biztosan ne hűljek ki, és a fűtés is a legmagasabb fokozaton ment. Voltaképp csak 10 percet álltunk a szabad ég alatt, de úgy tűnik, ez is elég volt...
- Hova megyünk? - érdeklődtem.
- Carter tanácsára egy olyan helyre, ahol jobban látnak minket... Van egy hotel Forio-ban, a hegy oldalába épült, azt a helyet könnyedén tudják biztosítani az embereim - vágta rá Sebastian, közben pedig az ujjaimmal játszott az ölében. Idegesnek tűnt.
- Már megbocsáss, de a húgom miatt állítasz embereket egy hotel köré? - továbbra is abszurdnak hat, amit Lisával kapcsolatban állít, egyszerűen beleőrülök abba, hogy bűnözőként kell kezelnünk.
