A testvérség áldás és csapás is egyben. Áldás, mert tudod, hogy a világban ott van valaki, akivel együtt harcolhatsz, és csapás, mert iszonyúan tudsz szenvedni miatta. Bármennyire is szépítem, Lisa az életemben egy óriási csapás. És ha őszinte akarok lenni, nem tudom, hogy valaha is tekintettünk áldásként a másikra. Számomra Hazel volt a testvér, Lisa pedig egy fura sráccal lógott mindig, éjt nappallá téve. Amikor elköltöztem New Yorkba, a helyzet csak tovább romlott. Annyit sem beszéltünk egymással, mint előtte.
Legutóbb az ágyamban láttam a pasim alatt vonaglani, most pedig több tízezer kilométerrel arrébb, egy őrült olasz fogságában. Nem tudtam mit kezdeni a helyzettel, csak álltam és bámultam magam elé, miközben a nedves hajam végéről monoton zúgtak a mélybe a vízcseppek. Fogalmam sem volt, hogy mit mondjak, ahogy arról sem, hogy mi is ez az egész. Hogy kerül Domenicóhoz a húgom? Honnan ismerik egymás?
De nem csak én maradtam szavak nélkül. Lisa is. Piros garbójának a nyaka szinte az orra hegyét súrolta, a szája ki sem látszott alóla. A szemkontaktust azonban rezzenéstelen arccal tartotta.
- Mi lesz, signora? Azt hittem, örülni fog az ajándékomnak... - Domencico egy laza kézmozdulattal átlökött a küszöbön. - Ma délelőtt hoztam a reptérről...
- Mi folyik itt, Lisa? Honnan ismered ezt a férfit? - értetlenül álltam a sötét szoba közepén. Válaszokra volt szükségem. Azonnal.
- Signora, sajnos a kisasszony nem tud válaszolni a kérdéseire... - érintette meg a vállamat az olasz, majd lassú, de annál határozottabb léptekkel elindult a húgom felé. A korhadt padló úgy recsegett a fekete bakancsa alatt, mint egy szirén utolsó dala. Lelket tépően fájdalmasan. Elkezdett bennem dolgozni a testvéri ösztön, Domenico után nyúltam, de abban a pillanatban valami jéghideg tárgy feszült a tarkómnak.
- Non si muova... - dörmögő hang csendült fel mögöttem. Szaggatott lélegzet, mocskosul büdös szivarszag. Csak is Domenico kutyája lehet. - Ha megmozdul, a csinos fejébe eresztek egy golyót... - kőkemény akcentussal mondta ki a halálos ítéletet. Nem tehettem mást, csak engedelmeskedtem.
Mindeközben Lisa körül ott lépkedett a másik halálos ítélet. Tehetetlen voltam. Az a hitvány pedig úgy játszott vele, mint macska az egérrel. Szőke tincseit az ujjai közé csavarta, és ott érintette meg, ahol éppen nem szégyellte. Ekkor már láttam. A testvérem félt. Egyenesen rettegett.
- Mi a picsát csinál? Engedje el a húgomat... Mit keres itt egyáltalán? Ő még gyerek... - kiáltottam a szavakat, de egyik sem ért célba. Domenico ujjai egyre lejjebb vándoroltak. Mázsás súly nehezedett a mellkasomra, nem hittem el, amit látok. - Elég, fejezze be!!! Elég! - üvöltöttem.
- Signora, legyen kedves viselkedjen... Mi sokkal jobban ismerjük egymást a kisasszonnyal, mint azt gondolná. Volt időnk összeismerkedni, ugye kiscicám? - ahogy közelebb hajolt hozzá Domenico, láttam a húgom szemében az undort. Én meg csak ott álltam, és néztem, ahogy az a nyomorult szépen lassan beférkőzik ujjaival Lisa szoknyája alá. - Jaj, majdnem elfelejtettem... Ezt most már levehetjük, de ígérd meg, hogy csendben maradsz... - azzal a lendülettel a piros garbót lehúzta, ami alól elővillant egy fekete szigszalag. Olyan hosszan az arcára volt tapasztva, hogy a két fülét összekötötte. Mielőtt azonban leszedte volna róla, egy sátáni pillantást vetett rám, szeméből az ördög köszönt vissza, aki csókját a húgom szájára lehelte. A pokoli színjátékból a telefonja csörgése zökkentette ki. Mereven bambult a kijelzőre, majd így szólt:
- Egy kis türelmet kérnék a kisasszonyoktól! De ne aggódjanak, pár perc és jövök - démoni mosoly húzódott az arcán. A húgom előtt sarkon fordult, kezével intett egyet, majd kiviharzott a szobából az emberével együtt. Az ajtót úgy csapták be maguk után, hogy majdnem kiszakadt a helyéről, visszhangja pedig legalább másodpercekig bezengte a szobát. Lisával azonban továbbra is mozdulatlanul álltunk egymással szemben. Nem tudtam, mit mondhatnék...
