Az esőcseppek versenyt futottak a könnyeimmel az arcomon. A fák lehullajtották leveleiket, az ég sötétbe burkolózott. A madarak elnémultak, csupán a keserűség őrjítő dallama rezgette a fák üres lombjait. Meredten bámultam magam elé. Anyára. Még egyszer, utoljára.
Szívem darabjait mardosta a bánat. Még az ég is siratta az én anyukámat. Az én varázslatos, elragadó anyukámat. A világ legjobb anyukáját. Ha Sebastian és Hazel nem támogat két oldalról valószínűleg a földre rogytam volna. Éreztem már fájdalmat, de nem ilyet. Ez más volt. Ez belülről tépett szét. Fojtogatott. Ütött. Mardosott. Nagyon fájt...
Egy szál fehér rózsát szorongattam remegő kezeim között anya koporsója előtt. Már leengedték. Csak rám vártak, hogy aztán rászórhassák a földet. Minden egyes nap azért imádkoztam, hogy ez ne legyen igaz. Azt kívántam, hogy bárcsak én feküdnék ott, ahol ő. Ha nem utazom Washingtonba, talán még mindig élne. Egyértelmű volt számomra: miattam halt meg.
A könnyeimmel átitatott rózsára még egy csókot leheltem, mielőtt utolsó útjára engedtem volna. Kezdett kicsúszni a lábaim alól a talaj, és már levegőt is nehézkesen vettem... Dr. Keith eredetileg nem akart még kiengedni a kórházból, csupán a tragédiára való tekintettel tett kivételt. Most már értettem, hogy miért. Nem voltam jól...
A gyászszertartás alatt végig az járt a fejemben, hogy mennyi mindent mondanék anyunak. Annyi kaland várt még ránk. Bárcsak többször tudtára adtam volna, mennyire szeretem. Bárcsak többször hívtam volna fel, hogy megkérdezzem hogy van. Bárcsak megölelhetném még egyszer. Bárcsak... Volna...
Az utolsó pillanatokat már nem bírtam végig nézni. Sebastian mellkasába temettem az arcom. Ritmusos szívverése volt a nyugtatóm. Ő pedig szótlanul tűrte, ahogy fekete öltönye átitatódik a könnyeimmel. Hazel még egy darabig támogatott, próbált erős maradni, de aztán nála is eltört a mécses. Cole oldalán zokogott vigasztalhatatlanul. Margaret nagyi Lisával ölelkezve búcsúzott anyától. Mögöttük Josh törölgette a szemeit. Mily meglepő, hogy ide is együtt érkeztek... A húgomban egyébként annyi nem volt, hogy a kórházba odatolja a képét anya mellé. Az már csak másodlagos, hogy engem sem látogatott meg, de azt egy pillanatig sem vártam el tőle...
A feketébe öltözött embersereg szépen lassan szállingózott el. Páran részvétüket nyilvánították még, aztán már csak mi maradtunk. Mozdulatlanul bámultam a földet, egyesével olvastam el a koszorúk címzését. Barátok, ismerősök, szomszédok búcsúztak. Robotként nyeltem a könnyeimet.
- Millie, lassan vissza kell, hogy vigyelek a kórházba - suttogta a fülembe Sebastian.
- Nem akarok visszamenni... - szipogtam. - Anyával akarok maradni...
- Rendben. Addig maradunk, ameddig csak szeretnéd - megcsókolta a homlokom. Erősen szorított magához. Ismeri a testem minden rezdülését. Azt is érezte, hogy lassacskán elfogy az energiám.
Legalább másfél órán keresztül álltunk még a szakadó esőben. Borítékolható volt egy tüdőgyulladás, de már a megfázásért is óriási dorgálásra számítottam Dr. Keith-től. Azonban reméltem, hogy elkerülhetem a talákozást.
- Sebastian, nem akarok visszamenni a kórházba... - motyogtam.
- Mondtam, hogy addig maradunk, ameddig csak szeretnél - szegezte rám a tekintetét.
- Nem úgy értem. Nem akarok már visszamenni oda... - dörzsöltem a szememet.
- Millie... Tudod, hogy bármit megtennék érted, de még nem vagy jól... Az orvosok is megmondták, hogy még bent kell maradnod - vágta rá nyájasan. Igaza volt. Ugyanakkor képtelen voltam visszamenni. Amúgy is minden anyára emlékeztet, főleg ott... Elmondani sem tudom, hogy hányszor játszódott le a fejemben ahogy Dr. Keith meglátja a csipogóján az üzenetet, és mindent hátrahagyva fut három szobával arrébb. Én pedig nem tehettem semmit. Sőt... Egy óriási adag nyugtatóval ütöttek ki. Másnap közölték csak, hogy anya már nem ébred fel. Soha. Aztán újabb adag nyugtatót kaptam. Így ment ez napokig.
Azt reméltem, hogy ő is azt látta, amit én, és már nem fáj neki semmi. Biztosan a fény háborítatlan árjában úszik, és fentről figyel. Ha valakinek, hát neki bérelt helye van a mennyországban. Talán most is minket pásztáz, és könyörög, hogy ne sírjunk tovább. Nem szerette, ha szomorúak vagyunk, főleg ha miatta.
- Kérlek, Sebastian... - könyörögtem.
- Utána nézek, mit tehetünk. Rendben? - és már nyúlt is a telefonjáért. Hazelbe kapaszkodtam bele, Sebastian pedig egyre csak távolodott a fák rengetegében. Pár hete ez a Sebastian még nem létezett. Most pedig már a múltbéli énjét nem tudtam elképzelni.
Végül saját felelősségre elhagyhattam a kórházat. Végérvényesen. Persze orvosi felügyeletet rendelt mellém Sebastian, holott Dr. Keith egy kicsit sem örült az ötletemnek. Jogosan...
Úgy döntöttem, hogy visszamegyek New Yorkba. Nem bírtam együtt létezni a gondolattal, hogy itt vagyok Washingtonban, de anya már nincs... A nagyit is próbáltam meggyőzni, hogy jöjjön velünk, de ő úgy döntött, hogy marad. A nyugdíjas klubba költözött. Lisa és Josh segített neki átpakolni. Már előttem is úgy viselkedtek, mint egy pár. Persze nem csüngtek egymás ajkán, de a húgom mindenhova követte őt, mint egy pincsikutya. Csoda, hogy nem pitizett...
Először utaztam Sebastian magángépével. Most tudtam meg, hogy mi is a luxus igazán. Már a beszállásnál kivételeztek velünk, egy teljesen másik terminálon keresztül vittek el a kapuig. Sorban állásról itt szó sem volt. Minden egyes ember tisztelettudóan köszöntötte Mr. Millert, utánunk pedig legalább öten futottak a cuccainkkal. Főként Hazel miatt volt szükség ennyi rakodóra. Négy óriásbőrönd biztos, hogy tartozott hozzá.
A gép a kifutópálya mellett parkolt. Ébenfekete színe csodálatosan tükrözte a jelenlegi lelkivilágomat. A lépcsőn Sebastian segített fel. A hónaljam alatt tartott, közösen vettük a fokokat. Nem lehetett több 10 lépésnél, de a tüdőmet majdnem kiköptem. Lehet, hogy ránézésre nem voltam halott, de tulajdonképpen az is lehettem volna. Egy élőhalott.
A személyzet mosolyogva üdvözölt, de szemükben tükröződött a szánalom és a sajnálat. Tény, hogy nem voltam életem formájában. Azok a kilók még mindig hiányoztak rólam, az arcomon továbbra is kicsúcsosodtak a csontjaim, a hajam pedig olyan volt, mint az ázott kutya szőre. Sebastian mégis büszkén támogatott fel, és a legénység lelkére kötötte, hogy lessék minden kérésünket.
Alig vártam, hogy a testem végre megpihenhessen. Szinte könyörgött értem az a barna bársonyfotel, amibe Sebastian beleültettet.
- Jól vagy, kicsim? - érdeklődött.
- Kicsim? - kaptam fel a tekintetem. Most először hívott így.
- Ha zavar, akkor nem mondom többet... - láttam, hogy elbizonytalanodott. Aranyos volt. Emberi. Talán hosszú napok után most mosolyodtam el először.
- Nem zavar, sőt... Nagyon tetszik! - vágtam rá. - Viszont az zavar, hogy ezek az öltönyös fickók folyton itt vannak velünk.
- A biztonságod érdekében, Millie - tekintete máris szúrósra váltott. Nem is tudom, mit vártam...
- A lakásban is velünk lesznek? - faggatóztam. Nagyra értékeltem, hogy van, aki vigyázzon ránk, de most fojtogató volt a társaságuk. Tulajdonképpen csak egyedül akartam lenni a gondolataimmal, ahol még találkozhatok anyával.
- Igen, de észre sem fogod venni őket - biztosított.
Nehezen, de beletörődtem. Nem is tehettem mást, mert ahhoz sem volt erőm, hogy vitatkozzak.
- Ma már nem kínozlak meg, de holnap reggel jön hozzád Dr. Hoovet. Ő lesz a magánorvosod. Úgyhogy jobb, ha őt is megszokod - vágta az arcomba kegyetlenül. Mindhiába, mert már a képzeletem máshol járt... Anyával voltam. Beszélgettünk. Felhőtlenül, vidáman.
Tudtam, hogy ha belehalok is, de megtalálom, aki mindezt tette a családommal.
