A zongora hangja | Niall Horan FF

79.Fejezet

Kimberly

-Te már ébren vagy?-néztem hunyorogva Niall felé, amikor felébredtem reggel. Az ablakon beszűrődtek a Nap első sugarai, amelyek a másnapos fejemnek nem éppen a legkellemesebb érzést adták. Egyenesen vakító volt, ezért a kezemmel eltakartam a szememet, különben könnyezni kezdtem volna. Ahogy felemeltem a fejemet a párnáról, zúgni kezdett az agyam, ezért inkább visszatettem oda. Átélve pedig nem is tűnt annyira durvának az este, mindig csak a másnap a szívás.

Niall mellettem volt az ágyban. Ült, lábait kinyújtva, kezében a telefonján valami videót nézett. Először megijedtem, mert azt hittem, azt a sorozatot folytatta, amit együtt nézünk, de aztán hamarosan rájöttem, hogy szerencsére nincs erről szó. Orrán szemüvege kicsit lecsúszott, ahogy a telefonját nézte, de ahogyan meghallotta, hogy hozzászólok, feljebb tolta. Mint aki érdeklődik. Nem sokszor hordja amúgy a szemüvegét, de én nagyon szeretem rajta. Fekete keretes, kissé kör alakú lencséjű volt. Néha olvasáshoz hordja, meg vezetéshez, de megesik, hogy csak úgy is felveszi azokon a napokon, amikor rosszabbul lát.

-Igen, de nagyjából csak negyedórája-bólintott, miután megnézte az időt. Ő is kicsit fáradtnak tűnt még, de tudtam, hogy ő rajta pár perc múlva már nem fog látszani. Főleg, ha iszik rá egy kávét.

-Bunkó voltam este?-kérdeztem egy idő után. Szemem még csukva volt, arcom félig a párnába volt temetve, hajam az arcomba lógott. Szép látványt lehettem. Mielőtt Niall akármit is mondott volna, ujjaival eltűrte a hajamat az arcomból, így ismét láthattuk egymást.

-Mármint... A szokásosnál jobban?-töprengett, és elszörnyedtem a kérdés hallatán, amit tágra nyílt szemekkel mutattam. Reakciómra csak elnevette magát. Tipikusan az a nevetés, amit ha meghall az ember, és már neki is jókedve lesz. Velem sem volt máshogy. Bár megijesztett a válasza, azért én is elmosolyodtam.-Nem amúgy. Egyáltalán nem voltál az. Vicces voltál.

-Ennek örülök, mert akkor megéri ez a fejfájás-dörzsöltem meg a szememet, annak érdekében, hátha kiszáll belőle az álmosság. Karomat ölelésre nyújtottam, mire Niall odabújt hozzám. Fejemet a pólóval fedett mellkasára hajtottam, közben átgondoltam az estét. Valóban voltak vicces dolgok, jól éreztem magamat, ugyan valamire nem emlékszem tisztán.-Amúgy tényleg büszke vagyok rád. Nem csak azért mondtam, mert ittam-szólaltam meg egy kicsi idő után. Nem emlékeztem pontosan, hogyan mondtam ezt neki akkor. Annyira emlékszem, hogy a buli után kijöttünk, és leültünk egy padra. De hogy akkor hogyan hoztam szóba a munkáját, arról fogalmam sincs. Ő viszont rögtön megértette, mire gondolok.

-Tudom. Akkor is tudtam-adott egy puszit a fejem tetejére.

-Nem akarok hazamenni-váltottam témát, ahogy beugrott, ma vagyunk itt utoljára, de igazából már délután repülünk haza. Megszerettem ezt a várost, az embereket, a környezetet, mindent. Itt olyan boldog volt az életem, hogy észre sem vettem, ahogyan telik az idő, meg hogy milyen félelmeim vannak. Megszűntek körülöttünk a világ dolgai itt. Nem zavart a munka, az egyetem, a kapcsolatunk jövője, vagy akármi, ami miatt Londonban kicsit is rosszul éreztem magamat.

-Én se, de tudod, hogy mennünk kell-emlékeztetett arra, hogy várnak a barátaink, a megbeszélt programok, és a hétköznapi dolgok.

-Én maradok-fúrtam a fejemet a mellkasába, mire ő röhögve fojtatta.

-Oké, akkor itt hagylak. Majd hozz nekem is ajándékot!-utasított szórakozottan. Tettetett haraggal megráztam a fejemet, és igyekeztem úgy összehúzni a szemöldökömet, mint aki valóban nagyon dühös. Mivel azonban egy óvodást sem tudtam volna átverni, ezért inkább csak mindketten nevetésben törtünk ki, és én is szomorúan beláttam, hogy ideje visszatérni a szürke mindennapokhoz.