A zongora hangja | Niall Horan FF

▫36.Fejezet▫

Kimberly

Amióta megtudtam, hogy Niallnek van valakije, teljesen megváltozott a kedvem. Kevesebbet mosolygok, többször jön rám a sírhatnék a semmiből, vagy egyszerűen csak vagyok, miközben várom, hogy teljen az a rohadt idő. Gyászolom a nemlétező kapcsolatunkat, ha úgy nézzük. Nevetségesnek tartom, amiért ennyire kikészültem attól a ténytől, hogy a tanáromnak lett barátnője. Ismétlem, a tanáromnak. Ezen egy normális ember nem akad, ki nekem mégis sikerült. Nyilvánvaló, hogy nem vagyok százas. Ha Niall számára fontos a munkája, akkor úgysem jött volna velem össze. Bennem azonban-talán a sok hülye történetnek köszönhetően, amiket még évekkel ezelőtt Lilyvel olvastam Instán-szinte végig ott volt a remény, hogy igenis Niall is szeret engem. Hát, jól elhittem. Az egészben pedig az a gáz, hogy csomó mindent köszönhetek neki. Miatta dobtam ki Logant, miatta ismét kicsivel magabiztosabb lettem... És miatta gondolkodtam el újra az orvosin. A szüleim, a barátaim, hányszor próbáltak újra rábírni a jelentkezésre, de mindig nemet mondtam! Erre megjelenik ő, és egy másik oldalról közelíti meg a dolgokat, ezzel felnyitva a szememet arra, hogy tényleg meg kéne próbálnom. Valóban olyan kicsit, mint egy őrangyal, aki mindennel azon van, hogy engem a jobb útra térítsen. Niall okozta az utóbbi időben számomra a legszebb, ugyanakkor a legrosszabb érzéseket is.
-Jól látom, az egyetem oldalát nézed?-szólalt meg a hátam mögül anyu, ami miatt egy pillanatra összerezzentem. Annyira elmerültem a gondolataim sokaságában, fel se tűnt, hogy valószínűleg már egy ideje mögöttem van.
-Nem azt nézem-ráztam meg a fejemet, közben a mobilomat lezárva leraktam azt magam mellé. Azt néztem, na ná, hogy azt néztem. Amióta Niall felhozta az állatorvos után, máson sem jár az eszem, csak azon, hogy újra meg kellene próbálnom.
Anyu megkerülte a kanapét, majd halvány mosollyal az arcán leült mellém. Apu még dolgozott, Adam pedig, mivel péntek van, találkozott a barátaival. Lelkiekben már felkészítettem magamat egy fejtágító anya-lánya beszélgetésre, de még így se volt hozzá kedvem. Péntek van, Lily hívott magához. Erre ahelyett, hogy jól érezném magamat, Niall miatt szomorkodok a kanapé sarkában, nyakig betakarózva egy meleg pléddel, ölemben egy tál gumimacival, miközben annak az egyetemnek az oldalát nézem, ahova tavaly nem vettek fel. Kiérdemelném a hónap lúzere címet.
-De, azt nézted, Kim-mondta anyu, jelezve ezzel, hogy nem sikerült átvágnom.-Hogyhogy rákerestél?
-Csak érdekelt valami-ráztam meg a fejemet, mintha annyira lényegtelen lenne. Ő viszont az anyám. Tudja, hogy ez nálam már igen nagy szó.
-Szóval érdekelt valami...-ismételte meg a szavaimat elgondolkozva.-Csak nem fordult meg a fejedben az, hogy esetleg újra jelentkezel?
-Lehet... De... Nem tudom-húztam szomorú mosolyra a számat. Ez is Niall miatt van. Minden miatta van.
Egy ideig anyu hallgatott. Talán próbálta összerakni a dolgokat, mi miatt gondoltam meg magamat ennyi idő után, szinte egyik pillanatról a másikra. Pedig a helyes válasz igazából ott rejlik, hogy ki miatt.
-Mikor kell jelentkezni a felvételire? Mikor lesz?
-A felvételi április tizenharmadikán, szombaton lesz. A jelentkezés pedig...-vettem elő a telefonomat. A dátumot meglátva leesett az állam, és egy kicsit bepánikoltam. Ez lehetetlen.-És holnap kell rá jelentkezni.
-És, fogsz jelentkezni?
-Fogalmam sincs...-ráztam meg ismét a fejemet tanácstalanul, még mindig ledöbbenve. Erre nem számítottam. Hirtelen jött, nekem még át kell gondolnom a dolgokat. Nagyon gyorsan felpörögtek az események e téma körül, alig pár nap leforgása alatt, és ez nekem sok.
-Szerintem próbáld meg újra.
-Nem is tudom...-forgattam a kezem között a mobilomat idegesen.
-Emlékszel, amikor tizenkétévesen a fejedbe vetted, hogy megtanulsz gördeszkázni? Amikor először ráálltál a deszkára, elesetél és eltörött a kezed, de nem adtad fel. Törött kézzel is tanultál tovább. Vagy amikor nyolcévesen karatézni szerettél volna? Elmentél egy edzédre, aztán többre, és annyira kitartó voltál, hogy még egy versenyt is megnyertél? Vagy most a zongora...
-Oké, de ez más...-szakítottam félbe még mielőtt felsorolja az összes olyan dolgot, amit egyszer a fejembe vettem az életem során, majd meg is valósítottam. Volt egy pár.-Holnap lesz a jelentkezés, és még semennyit sem készültem. Tavaly óta pedig rengeteget felejtettem. Egy szempillantás alatt itt lesz a felvételi...
-Nem más, Kim. Ugyanolyan döntés ez is, mint a többi, csak most már érettebb vagy, ezért a gondolkodásod is érettebb. Tavaly te nagyon felkészültél. Csak át kellene nézned a könyveket, a jegyzeteket...
Annyira távolinak tűnt minden. Mintha már ezer éve lett volna, hogy Daviddel, a tanulótársammal délutánonként készültem a tesztre. Fáradtan, sokszor kialvatlanul, de mégis kitartóan és szorgalmasan. Mintha ezer éve lett volna, hogy apu a felvételi napján elfuvarozott az egyetemhez, mialatt én sík ideg voltam, ezért csokival tömtem a fejemet, mint egy kisgyerek. Mintha ezer éve lett volna, hogy nem vettek fel, én meg teljesen összetörtem.
-Igaz, de...
-A te döntésed, kicsim-szakított félbe anyu, még mielőtt elkezdtem volna magyarázkodni.-Lehet egy kérdésem?
-Persze, nyugodtan-sóhajtottam megadva magamat
-Mi miatt gondoltad meg magadat ilyen hirtelen? Vagy kérdezzem inkább úgy... Hogy ki miatt?-mosolyodott el sejtelmesen. Aha, szóval azért átlát rajtam.-Csak nem találkoztál Daviddel?
-Nem, nem David van a dologban. Igazából nem számít...-néztem rá szomorúan elmosolyodva. Most már tényleg mindegy. Niall miatt van minden. Hihetetlen, hogy ennyire képes befolyásolni.