Fény A Sötétségben #Befejezett#

♱ 21 ♰

No comment!

Szerintem egy órán át sírhattam. De mikor megnyugodtam és nem látszódott a sírás nyoma visszamentünk az árvaházhoz. Megbeszéltük Olíviával hogy ha lehet akkor már ma el akar engem hozni. Valahol örültem de ekkor eszembe jutott Zane. Bementünk Emily irodájába ahol megbeszélték hogy ha elintézik a papír munkákat akkor már ma elvihet. Én addig pedig felmentem a szobámba és a füzetem meg a cezúráimat elraktam. Majd megfordultam és ekkor megláttam Zanet ahogy az ajtóban áll. A szemei könnyesek lettek.

-Elmész?-Állt ott mozdulatlanul és könnyes szemekkel.

-Igen...-Mondtam ki halkan és a földet kezdtem bámulni.

-MIÉRT? AZT MONDTUK HOGY ÖRÖKRE TESTVÉREK MARADUNK!-Kiabálta és elfutott én utána futottam de bezárkózott a szobába. A kicsik ijedten nézték az ajtót majd rám néztek.

-Tényleg elmész?-Néztek rám boci szemekkel.

-Igen..de majd jövök meglátogatni.-Mosolyogtam. Hirtelen minden gyerek sírva borult rám.

NE sírj Kíra! NE sírj! NE! Emlékezzenek rád úgy hogy erős vagy.

Aztán megláttam hogy a lépcsőalján vár rám Olívia. Így elköszöntem a kicsiktől és odamentem az ajtóhoz.

-Zane. Sajnálom hogy csalódnod kellet bennem...a húgodba. De most el kell mennem. Vigyázz a többiekre.-Nem jött válasz. Sóhajtottam egyet.-Ég veled Zane. -Végül lesétáltam a lépcsőn Olíviához.

-Csak ennyi cuccod van?-Nézett rám csodálkozva. Bólintottam már kezem a kilincsen volt amikor hátranéztem hátha Zen jön de nem...az ajtó zárva volt. Így visszafordultam és kiléptem az árvaház ajtaján.

#Zane#

Hogy hagyhat itt? Azt mondta hogy örökre testvérek leszünk...

A bezárt ajtó aljában ültem hátamat az ajtónak döntve küzdöttem a könnyeimmel. Hirtelen Kíra hangját hallottam a túl oldalon.

  -Zane. Sajnálom hogy csalódnod kellet bennem...a húgodba. De most el kell mennem. Vigyázz a többiekre. -Ahogy mondta elkezdtem bömbölni ezért a számra tapasztottam a kezem hogy ne hallja ahogy sírok. Ne menj Kíra...kérlek.-Ég veled Zane. -Hallottam távolodó lépteit.

Fel akarok állni és nem akarom elengedni. Lábak mozduljatok! De a lábaim nem mozdultak csak remegtek tovább próbáltam ülve elérni a kilincset de nem tudtam. Kiabálni akartam de azt se tudtam, a torkom összeszorult. A picsába!

Hallottam ahogy a bejárati ajtó becsukódott.

Nem nem fogom hagyni hogy így menj el!

Nem érdekelt...remegő lábaimat mozgásra bírtam felálltam és gyorsan kinyitottam az ajtót. Kétségbeesetten futottam le a lépcsőn majdnem ki is törtem a nyakam de csak futottam az ajtót kivágtam és Kíra után futottam. A könnyeim csak úgy szálltak. Alig láttam Kíra alakját de a kezem homályos alakja felé nyújtottam.

-KÍÍÍRRRRRRAAAAAA!- Kiáltásomra megfordult én pedig neki futottam földre estünk és szoros ölelésbe zártam.-Hiányozni fogsz nagyon!- Szorítottam meg a dzsekiét.

-Te is nekem!-Szorítottam meg. Még pár percig így maradtunk aztán elváltunk. Kíra az öklét nyújtotta.-Ne sír itt mint egy kis lány hisz a bátyám vagy!-Egyből letöröltem a könnyeim.

-De hisz te is sírtál!-Vágtam vissza. És ökölpacsiztunk.

-Igen és én lány vagyok!

-Más vagy mint mikor megjöttél!-Mosolyogtam rá.