La Push Vámpirja

18.fejezet

(Bella szemszöge)

A fiam utolsó mondata, amit az apjához intézett elég lényegre törő volt, és talán egy kicsit durva is, de valahogy nem akaródzott rászólnom, mert volt benne igazság. Sejtettem, hogy nagyon dühös az apjára, de hogy ennyire azt nem gondoltam volna. Amikor utoljára szándékosan megsértett valakit, akkor még tíz éves sem volt. Az pedig már nagyon régen volt. A fiam utolsó mondata után, már csak azt hallottam, hogy az erdő pusztulni kezd. Nyilván Edward vezette le a felgyülemlett feszültséget, mert csak annyit hallottam Emmettől, hogy „apa-fia; 0-1". 

Sokáig néztem Anthony és a falka után, egészen addig bámultam a nyomukat, ameddig Jacob nem kezdett el bökdösni az orrával. Nem akartam megfordulni, és látni a régi családomat. Bele sem gondoltam, hogy mire vállalkozom, amíg nem mentek haza a többiek. Két nap a Cullenekkel egy házban. Hát ez nagyon érdekes lesz. Biztos vagyok benne, hogy válogatott módszerekkel fognak próbálkozni, hogy jobb belátásra bírjanak, de nem fogom hagyni magam. Végül is, összességében kár rágódnom ezen a kérdésen, hiszen Jake itt lesz velem. Nem vagyok egyedül. A fiamnak szüksége van rám, úgyhogy nem fogok a Cullenek problémáival foglalkozni. Illedelmesen köszönök, talán egy kicsit társalgok is, azután pedig hazamegyünk. Csak negyvennyolc óra, fél lábon is simán átvészelem.

- Talán menjünk beljebb – hallottam meg Esme lágy hangját. 

- Persze – fordultam felé. – Tudnátok a fiamnak valami ruhát kölcsönözni? Attól tartok, hogy elszakította – néztem kérdőn Jake-re, aki csak bólintott.

- Hát persze – vágta rá Esme azonnal. – Egy pillanat, és már hozom is – mondta, és eltűnt. Néhány másodperccel később pedig valóban egy adag ruhával, és egy pár cipővel tért vissza. Odahozta hozzánk a ruhákat, és a kezembe nyomta, Jacob pedig óvatosan megnyalta Esme kezét. 

- Azt hiszem, hogy köszöni – mosolyogtam rá Jacobra, aki bólintott. 

- Nagyon szívesen – vakarta meg a fülét fogadott anyám. Ki gondolta volna, hogy még egy farkassal is ilyen jól kijön.

- Gyere, öltözz fel – mondtam, és a ruhákkal egy fa mögé siettem.

Jake azonnal követett, én pedig elfordultam, amíg visszaváltozott és felöltözött. Miután elkészült, visszasiettünk a házhoz, de már nem találtunk kint senkit. Úgyhogy benyitottunk a nappaliba. Az egész család ott ült, kivéve Edwardot, és Emmettet. Már amikor még ember voltam, akkor is mindig itt gyülekezett a család. 

Alice, ahogy meglátott, azonnal felpattant, és elém szökdécselt, de megérinteni nem mert. Megtartotta a három lépés távolságot, legnagyobb örömömre. 

- Beszélhetnénk egy kicsit? – kérdezte könyörgőn, és hatalmas boci szemeket meresztett rám. Régen ez a tekintet mindig bevált, de most valahogy sikerült immunisnak maradnom.

- Most nem alkalmas, Alice – utasítottam vissza. Alice pedig fájdalmas tekintettel visszabandukolt Jasper ölébe, és mellkasába fúrta a fejét. – Szeretnénk látni Gabyt, hogyha lehet – fordultam Carlisle felé.

- Természetesen – pattant fel azonnal. – Gyertek fel velem a vizsgálóba. 

Mondta, és elindult felfelé, mi pedig engedelmesen követtük. Ahogy benyitottunk megláttuk Gabriellát az ágyon feküdni. Nem nézett ki rosszul. Már ahhoz képest, hogy túl volt egy vámpírtámadáson, és egy méregeltávolításon. Emlékszem, hogy én anno sokkal rosszabbul végeztem. Mindenesetre örültem neki, hogy nem néz ki súlyosan sérültnek, már csak az a lényeg, hogy elég erős legyen a szervezete, és velünk maradjon. 

- Milyen sérülései vannak? – kérdezte Jacob Carlisle-t.

- Eltörött az egyik keze, valószínűleg védekezni próbált. Ezen kívül, néhány helyen felhorzsolta a bőrét. Valószínűleg elesett, vagy földre taszította a vámpír, de ezek egy-kettőre rendbe jönnek. Kitisztítottam a sebeit. A méreg viszont más kérdés. Kap vérátömlesztést, de a méreg, már túl régóta van a szervezetében ahhoz, hogy teljesen ki tudjam tisztítani. Eddig háromszor kezdett el átváltozni, de minden alkalommal valahogy legyőzte a mérget. Ilyen esettel még soha nem találkoztam hosszú életem során. Hogyha így halad, akkor rendbe fog jönni – mondta Carlisle határozottan.