La Push Vámpirja

67.fejezet

(Jacob szemszöge)

Mosolyogva figyeltem Gabriellát, ahogy már majdnem egy egész tál süteményt eltüntetett a Cullenek bálján. Annyira édes volt, mikor tömte magát. Persze messze nem tudott annyit enni, mint amennyit én, de akkor is csábító volt a számomra a falánksága. Az én bélpoklos kis szépségem. Mindig zavarba jött, amikor megemlítettem, hogy mennyire tetszik, amikor gátlások nélkül eszik, pedig nem kellene, hogy emiatt rosszul érezze magát. 

- Jake, ne nézd, amikor így falom a sütit – pirult el, amikor mellé léptem.

- Nagyon szexisen eszel, úgyhogy nem könnyű levennem rólad a szemem – öleltem magamhoz. – Csak nehogy túl edd magad – fűztem még hozzá.

- Jól van na, az csak egyszer fordult elő, azóta uralkodom magamon – biggyesztette le az ajkát, és letette a sütit a kezéből. 

- Hé, nem akartam elvenni a kedved – emeltem vissza a szájához az édességet. 

- Oké – egyezett bele azonnal, és folytatta, amit elkezdett. – Viszont sokkal jobban esne, hogyha segítenél elpusztítani ezt a tálcát – tett egy szelet édességet a szám elé. 

- Rajtam ne múljék – vigyorodtam el. Majd engedelmesen megettem a nekem felajánlott süteményt. 

- Aha, tudtam én, hogy csak a süteményemre hajtasz, azért néztél, hogy neked több jusson – szegte fel dacosan az állát. Én pedig felnevettem. 

- Rafinált egy nőszemély vagy te – nyomtam apró csókot a szájára. – Pont ezért szeretlek. Na meg az ellenállhatatlan alakodért, és az eszedért, és sok minden másért, amit inkább majd négyszemközt fejtek ki – búgtam a fülébe. 

- Te szex-mániás – kuncogott fel Gaby. 

- Nem is tudom, hogy ki ugrott rám reggel kétszer – haraptam a nyakába. 

- Gyerekek, viselkedjetek – vert hátba Anthony. Majd elcsent egy tálca sütit valószínűleg Nathalie-nak. – A gondolataitoktól elég nehéz másra koncentrálni. Úgyhogy eldöntve a vitát, mindketten súlyos nimfomániában szenvedtek. 

- Nem is igaz – mondtuk egyszerre szerelmemmel. 

- Erre nem reagálok semmit, valahogy túl egyszerre kezdtetek el tiltakozni – vigyorgott ránk. 

- Bosszantó vagy – morogtam magam elé. 

- Én is szeretlek, öcsi – nevetett fel Anthony. Pf… testvérek. Imádom őket, de néha elég bosszantóak, tényleg. Talán mostanában a bátyuskám túl sokat társalgott Emmettel. 

- Na, mikor jön a gólya nálatok, fiatalok? Stramm kiskutyákat akarok sétáltatni – lépett mellénk az említett. Na, ez tipikus esete az emlegetett szamárnak. 

- Nagyon vicces vagy – vágtam mellkason. 

Igazán kedves, hogy a leendő gyermekeinket lekiskutyázta. Gyönyörű kisbabák lesznek, kivételes gyerekek, hogyha egyszer egyáltalán sikerül nekünk családot alapítani. Ez nálunk még komplikáltabb, mint bárki másnál. Legalábbis a jelek szerint. Még csak pár hete magyarázta Carlisle az ilyen meg olyan elváltozásokat Gabriella testében, és az én megváltozott génjeimet, meg, hogy ketten együtt milyen közös, és eltérő elváltozásokat hordozunk magunkban egy egyszerű emberhez képest. Na jó, igazság szerint úgy a harmadik percnél totálisan elvesztettem a fonalat, pedig Anthony nagyapja nagyjából egy órán át vetett fel minden egyes lehetőséget, ami számításba jöhet. Lényeg a lényeg, hogy minden csak a természeten múlik. 

- Ugyan már, tudod, hogy csak vicceltem – veregetett hátba Emmett. Még jó, hogy erősek a csontjaim, különben most ripityára törve feküdnék a padlón.