La Push Vámpirja

28.fejezet

(Anthony szemszöge)

Már két napja itt voltunk, ahol fogvatartottak, de sajnos fogalmam sem volt róla, hogy hol is van az az itt. Mindenesetre a helyzetünk nem volt túl fényes. Nath továbbra sem volt hajlandó enni és inni, és így egyre inkább legyengült. Gyorsabban, mint egy átlagember, hiszen neki sokkal több energia bevitelre lenne szükséges, hiszen harcos, még akkor is, hogyha nem akar az lenni igazán, bár egyre inkább kezd megbékélni a gondolattal. A két vámpír, akik elraboltak, név szerint, mint megtudtam, John, és Sarah naponta egyszer jönnek, hogy vacsorát hozzanak Nathalie-nak, de aztán ugyanúgy viszik vissza is. A gondolataikból megtudtam, hogy jártak La Push környékén és a farkasokat keresték, de nem találtak senkit. Nyilván az egész falka minket keres, ami nem a legjobb ötlet, mivel így a rezervátum védtelenül maradt. 

- Nathalie, enned kéne – szóltam rá, amikor újfent otthagyta a vacsoráját. 

- Nem, Billy és a falka mindjárt itt lesz – mondta kicsit gyengén. 

- Nem csinálhatod ezt, kérlek, egyél néhány falatot – kérleltem.

- Nem akarok, itt semmit – mondta határozottan. 

- Akkor legalább a vizet idd meg – nyújtottam felé a poharat. 

- Az sem kell, abban is lehet bármi - méregette bizonytalanul. 

- Teljesen ki fogsz száradni – mondtam ingerültebben. 

- Nem fogok, vannak tartalékaim – mondta teljes meggyőződéssel, bár a határozottságát erősen tompította, hogy nagyjából két percig volt képes állva maradni, aztán visszaült a hideg padlóra. – Ne vitatkozzunk, kérlek. Ez nagyon fárasztó most nekem. 

- Rendben – sóhajtottam fel, majd leültem, és az ölembe húztam. Már még csak az hiányozna, hogy fel is fázzon, hiszen csak egy szál ingben van, napok óta. Bár elvileg egy farkas nem tud felfázni, de akkor se akartam, hogy a hideg földön kelljen ülnie. 

- Köszi – bújt hozzám, mint mindig, amióta itt vagyunk. 

- Nincs mit – simítottam végig a hátán, majd dúdolni kezdtem az altatót. Amíg alszik, legalább nem emészt fel túl sok energiát. 

Az altatási módszereim nagyon jól működtek legnagyobb örömömre, mert akár hat-hét órára is ki tudtam ütni a dúdolásommal. Mint ahogy most is. Tökéletes reakció. A légzése egyenletessé válik, a gondolatai abbamaradnak, és már alszik is. Nem értem, hogy miért nem találnak már meg minket, hiszen tapasztalt harcosok és nyomkövetők. Ez biztosan nem normális dolog. Valami nem stimmel. Nem szokott ennyi időbe telni, hogy nyomra bukkanjanak, hogyha konkrét célt keresnek. Talán rásegíthetnék egy kicsit a dologra. Hogy ez miért nem jutott előbb eszembe. Ha ellököm a pajzsomat, akkor a vérszerinti apám, akár kilométerekről is meghallhat engem. Biztosan anyával van, és minket keres, ahogy a többiek is. Egy próbát megérne, legfeljebb nem sikerül, de ha mégis, akkor akár már ma kiszabadulhatunk. Erősen koncentrálni kezdtem, és visszahúztam a pajzsomat, hogy beengedjem az elmémbe őt. Nem tudtam, hogy mit üzenjek neki, hiszen fogalmam sem volt, hogy hol vagyunk pontosan, így úgy döntöttem, hogy kicsit nyakatekertebb megoldással próbálom meg megoldani a helyzetet. 

- Ha hallasz engem, akkor kövesd a dallamot – sugalltam gondolatban, és elkezdtem magamban dúdolni az altatót, amit még ő írt anyának. 

Már órák óta csak dúdoltam, és dúdoltam, majd amikor a végére értem, mindig elmondtam ugyanazt a mondatot, hogy kövesse a dallamot. Már éppen készültem feladni, hiszen azt hittem, hogy hasztalan próbálok eljutni az elméjébe, amikor meghallottam a farkasok, és a családom gondolatait is. Végre itt a segítség.