La Push Vámpirja

22.fejezet

(Edward szemszöge)

Nagyon aggódtam, hogy Bella megbocsájt-e Alice-nek, hiszen húgom nem tehet semmiről, sőt ő volt az egyetlen józan lény, aki megpróbálta megakadályozni, hogy elkövessem életem legnagyobb hibáját, de én nem hallgattam rá. Alice sokáig győzködte Bellát, és rá nem jellemző módon még veszekedtek is egy kicsit, de végül a fiam és Esme megmentették a helyzetet. Amint húgom kedvesem nyakába vetette magát Jasperre sandítottam, aki saját stílusától eltérően úgy vigyorgott, mint a vadalma. Valószínűleg ezt szerelme boldogsága váltotta ki belőle. Nem irigyeltem Jaspert az utóbbi ötven évben. Valahogy senki nem találta saját magát. Még Rosalie sem volt igazán boldog, pedig ő akarta a legjobban, hogy elhagyjam a szerelmemet. Talán már nem is nevezhetem a szerelmemnek, hiszen újra meg kéne ismernem. Teljesen más most, mint amikor utoljára láttam. Nem csak azért, mert vámpír lett belőle, hanem azért is, mert hogyha ez lehetséges, akkor még jobban megkomolyodott. Pedig már emberi életében sem volt szórakozott természet. Ráadásul túl sok mindenen kellett keresztülmennie. Még belegondolni is szörnyű, hogy mi mindent élt át a támogatásom nélkül. Sokkal erősebb nő, mint azt valaha is képzeltem volna róla. 

Hirtelen Alice viharzott le szélesen mosolyogva, majd azonnal belehuppant férje ölébe. Szorosan hozzábújt és szenvedélyesen megcsókolta. Már nagyon régen nem láttam őket ilyennek. Őszintén szólva ez már nagyon hiányzott. Mindig is Alice volt a ház energiája, de fél évszázada nem tört ki belőle az a természetes kisugárzás, ami mindig mozgásban tartotta a családunkat. 

- Vár téged – fordult felém, miután megszakította a csókot Jasperrel. 

- Látsz valamit? – kérdeztem suttogva. Alice erősen koncentrálni kezdett, de aztán csalódottan megrázta a fejét. 

- Sajnos nem, Bella fiai teljesen leblokkolnak. Nem látok semmit – biggyesztette le húgom az ajkát. – Ne aggódj, majd a fiad segít nektek is kibékülni biztosan. Hiszen nekem is segített – mondta biztatóan. 

- Nem hinném, hogy a fiam rajong értem – forgattam meg a szemeimet. Alice pontosan tudja, hogy se a bűnűnk, se pedig a magyarázatunk nem ugyanaz. Húgom nem volt hibás, és nem hitte azt, hogy Bella megcsalt engem. Ellenben én teljesen elvakultam a féltékenységtől és ostobán cselekedtem. Ráadásul az is tény, hogy semmit nem tudok felhozni a mentségemre. Hiszen szerelmemet csak meg kellett volna kérdeznem az igazságról, ráadásul semmi okom nem volt rá, hogy kétségbe vonjam az irántam való érzéseit. 

- Szerintem szedd össze a bátorságod, öcsi, és nézz szembe a kis családoddal, hogyha sokáig ülsz még itt magadba roskadva, akkor elkönyvelik, hogy félsz tőlük – hahotázott Emmett. 

- Attól tartok, hogy tényleg félek tőlük – suttogtam halkan, mire bátyám még nagyobb nevetésben tört ki. Jasper pedig küldött felém egy hatalmas nyugalomhullámot, amiért most nagyon is hálás voltam. 

Sóhajtottam egy nagyot, majd felálltam és elindultam Alice és Jasper szobája felé. A legkevésbé sem mondhatnám azt, hogy volt bármi ötletem is arra, hogy mit hozhatnék fel a mentségemre. Halkan léptem be a szobába, ahol ott volt Bella, Anthony és Esme. Amint megláttam Esme felpattant, odajött mellém, bátorítóan megölelt, majd elhagyta a szobát. 

- Sziasztok – köszöntem kis családomnak. Anthony tényleg hasonlított rám, de Bella vonásai is felfedezhetőek voltak itt-ott. Bár láthatnám, hogy milyen volt kicsinek. Remélem, hogy vannak róla esetleg fotók, vagy bármiféle emlék. Gipsze nyomott kézlenyomat, vagy akármi ehhez hasonló, amit a szülők szoktak csinálni a kisgyerekükkel. 

- Szia – válaszolta Bella és Anthony.

- Hallgatlak, ha gondolod, vagy te is inkább emlékeken keresztül próbálkoznál? – kérdezte szerelmem.