La Push Vámpirja

1.fejezet

(Bella szemszöge)

Hatvannyolc év. Ilyen régóta élek a világon. Ebből a sok évből, pedig ötven éve már vámpírként kell élnem. Bár még mindig jobb, mintha a föld alatt nyugodnék, bár ebben eleinte korántsem voltam biztos. Van egy csodálatos fiam, Anthony. Jacobbal együtt neveltük fel és azt kell, hogy mondjam, hogy zseniális apja volt. Jacob, az én egyetlen barátom, akinek ma van a temetése. Milyen hihetetlenül csodálatos ember volt. Soha nem fogom elfelejteni a vele töltött időt. Ha tudnék, akkor már napok óta csak zokognék. Hogy tehette ezt velem? Velünk? Képes volt elhagyni engem ő is. Természetesen nem vártam többet soha a barátságánál, de azért reménykedtem benne, hogy örökre velem marad. Már három napja elhagyta az élők világát. Még ma is emlékszem arra a szörnyű napra. Meg kellett volna akadályoznom. Hogyha csak egy kicsivel is közelebb vagyok, akkor nem történik meg. Szándékosan hagyta magát megölni Dawn miatt. Dawn, milyen csodálatos asszony volt és meg tudta adni Jacobnak azt az őszinte szeretetet, amit megérdemelt, de sajnos halandó volt. Nem mintha baj lenne az emberi élettel, de ha nem halandóként élt volna, akkor a legjobb barátom még ma is itt lenne velem. A legszívesebb egy vámpír horda elé vetném magam, hogy öljenek meg engem is, de megígértem Jacobnak, hogy vigyázni fogok a „fiainkra”. Hát igen, elég rendhagyó életet éltünk ezalatt az ötven év alatt. Dawn elfogadta, hogy egy vámpír él velük együtt, akinek van egy félvér fia, akit Jacobbal együtt neveltünk fel. Elég zavaros történet. Igaz? Hát igen, mint az egész életem. Minden akkor kezdődött, amikor Edward és a családja elhagyott. Minden miattuk van! Soha nem bocsátok meg nekik, még akkor sem, hogyha szeretem őket még mindig a szívem mélyén. Alice még csak arra sem vette a fáradságot, hogy személyesen elbúcsúzzon tőlem, pedig állítólag ő volt a legjobb barátnőm. Na meg persze Edward, a szerelmem, aki végre hajlandó volt szeretkezni velem, majd egyszer csak szó nélkül eltűnt. Pedig azt hittem, hogy neki is sokat jelentett az a csodálatos éjszaka, és az azt követő összes többi. „Már mi is a családod vagyunk” – mondták egyszer, amikor náluk jártam, nem sokkal azelőtt, hogy elmentek egy szó nélkül. Na, de kit érdekelnek már azok a vámpírok? Én már la pushi vagyok. La Push vámpírja. Elég hülyén hangzik, de igaz. Ezt is csak Jacobnak köszönhetem, mert kitartott mellettem. 

- Anya – hallottam meg a fiúk hangját. – Itt az idő. Gyere, el kell temetnünk apát, a többiek már várnak – mondta Anthony, Billy és Jake. 

- Jövök – mondtam megtörten. Amikor az ajtóhoz értem a fiúk szorosan magukhoz öleltek. Három tűzforró ölelés. Micsoda kontraszt volt közöttük. Anthony hófehér márvány bőre, Billy és Jake bronzbőre mellett. Annyira különböztek és mégis testvérek voltak. Ha nem is vér szerint, de ahogy együtt nevelkedtek, már kiskoruktól kezdve úgy tekintettek egymásra. Mondjuk Tony sokkal gyorsabban fejlődött, de ez sose zavarta egyiküket sem. Anthony is ide járt iskolába, a rezervátumba. A törzs befogadta, ahogy engem is. A lányok el vannak tőle ragadtatva, de ő még nem találta meg az igazit. Nem sieti el a dolgokat. Sosem felejtem el, amikor kiskorában el kellett magyaráznom neki, hogy ő nem kicsi farkas, mint apa és nem fog bevésődni. Természetesen tisztában volt vele, hogy Jacob nem az igazi apu, de akkor sem ismert másik apát rajta kívül, ezért csakis így tudott rá tekinteni, Jake pedig mindig is büszkén nevezte a fiának. Mégis képes volt elhagyni bennünket. Persze, követnie kellett Dawnt, ezt megértem, de ilyen hirtelen. A néma zokogás rázni kezdett, pedig megpróbáltam erős maradni a fiúk miatt. Hiszen elvesztették egy héten belül az édesapjukat és a másik anyjukat is. 

- Ne sírj, anya. Mi sosem hagyunk el téged – csitított Anthony. Tudta, hogy nem vagyok képes könnyeket ejteni, de ismerte, hogy ez az úgymond „vámpírzokogás”. Ahogy kimondta a szavakat Billy és Jake is egyetértően dünnyögött és még szorosabban magukhoz vontak. Ha ember lettem volna, akkor most összeroppanok, de mivel már rég nem volt szükségem levegőre és nem kellett félteni a csontjaimat sem, így csak élveztem a fiaimból áradó forróságot és szeretetet. Imádtam mindhármat, és igaz, hogy kettőnek nem én adtam életet, mégis olyan fontosak voltak nekem, mintha a sajátjaim lennének.