La Push Vámpirja

51.fejezet

(Carlisle szemszöge)

Edwarddal az irodámban ültünk, és éppen a legújabb rehabilitációs eljárásokat tanulmányoztuk, amikor fiam hirtelen elmosolyodott. Majd az ablak felé biccentett, hogy nézzek ki.

- Megérkeztek - sóhajtottam fel megkönnyebbülten. Elég lassan jöttek, mert már legalább fél órája itt kellene lennie Johannának és Justinnak. Bár az is lehet, hogy csak már túlságosan is hozzászoktam Edward vezetési stílusához.

- Szerinted mit fog szólni? - kérdezte Edward kíváncsian.

- Hát a temperamentumát ismerve, ha halandó lennék, akkor most az életemmel játszanék - mosolyodtam el. - Viszont nincs jobb ötletem, hogy hogyan próbálhatnánk egy kicsit közelebb hozni őket egymáshoz. Johanna makacsabb, mint te, Bella és Anthony együtt. Ez már szinte képtelenség.

- Csak fél - legyintett Edward. - Most mennek be a szobába - tolmácsolta Edward a helyzetet. - Na, és most vagy hatalmas bajban - vigyorodott el. - Hát a gyilkos gondolatok még finom kifejezés arra, ami most fortyog benne. Már el is indult a szobád felé. Szükséged van testőrségre, vagy elbírsz vele egyedül is? - kérdezte Edward nevetve.

- Hát, ne haragudj meg Edward, de azt hiszem, hogy kivételesen Jaspernek nagyobb hasznát venném, úgyhogy nyugodtan hagyd el a harcmezőt. Bár már így is össze fogsz vele futni, mindjárt itt lesz.

- Ahogy gondolod - bólintott rá fiam. - Akkor én már itt sem vagyok - lépett ki az ajtón. - Szia, Johanna - köszöntötte Edward a tanítványomat.

- Veled majd később számolok, mert tuti, hogy te is benne voltál - mondta dühösen, majd eltrappolt Edward mellett. Huh, tényleg van a lányban kurázsi. Sebaj, legalább passzol egy farkashoz. Meg tudja védeni az érdekeit, ez már biztos.

- Én is örültem a találkozásnak - szólt utána fiam nevetve.

Johanna amint az ajtóm elé ért azonban megtorpant. Szinte láttam magam előtt, ahogy mély levegőket vesz, és megpróbál lehiggadni egy kicsit. Hiszen mégsem ronthat be üvöltve a tanára irodájába. Miután valamelyest lecsillapodott hangosan bekopogott, vagyis inkább bedörömbölt az irodámba.

- Szabad - mondtam mosolyogva. Majd leültem az asztalom mögötti székhez.

- Jó napot, Dr. Cullen - lépett be Johanna. Pf... már megint Dr. Cullen. Nem képes megtanulni, hogy Carlisle?

- Neked is szép napot, Johanna - biccentettem. Aztán tanítványom nem bírta tovább tartani az álcáját. Becsukta az ajtót, majd idegesen járkálni kezdett, majd dühösen rám nézett, és belekezdett a mondanivalójába.

- Ezt mégis, hogy a fenébe képzelte? - kérdezte ingerülten. - Pontosan tudta, hogy az egyetlen beteg, akit le akarok adni az Billy Black, erre szándékosan beosztja a testvéremmel egy szobába, ráadásul rám hárítja a rehabilitációját. Ezt én nem fogom elvállalni. Justin mellé adjon egy másik beteget, mert NEM VAGYOK HAJLANDÓ ELVÁLLALNI BILLY BLACKET - a végét már kiabálva mondta.

- Először is higgadj le, nem kell az egész kórháznak értesülnie a nézeteltérésünkről - kezdtem bele nyugodt hangon. - Másodszor pedig, értem, de ezt az álláspontodat meg is kell alapoznod. Ő pontosan ugyanolyan beteg, mint az összes többi - mondtam komolyan. Leszámítva, hogy már egyáltalán nincs szüksége rehabilitációra, de ezt ügyesen titkoljuk. Fűztem még hozzá magamban.

- Kedvel engem, pedig nem is ismer. Ez már eleve nem normális. Ráadásul minden áron randizni akar velem. Ez minősülhet zaklatásnak is - mondta Johanna határozottan.

- Hozzád ért akár csak egy ujjal is? Erőszakoskodott? - kérdeztem felhúzott szemöldökkel. Egy tapasztalt, bevésődött farkas előbb öli meg magát, minthogy bántsa a bevésődését akár csak egy szóval is.