La Push Vámpirja

89.fejezet

(Nathalie szemszöge)

Hát ez a nap is eljött. Ma megyünk haza. Csodálatos volt a nászutam, talán még annál is gyönyörűbb, mint amilyennek valaha is el mertem volna képzelni. Az egyik részem nagyon sajnálta, hogy haza kell mennünk, a másik részem viszont nagyon is boldog volt, hogy megmutathatom a családunknak a pocakomat, és a jó híreket, miszerint két kis csöppség is fog születni nálunk, valószínűleg hamarosan. Legalábbis a hasam növekedési üteméből ítélve. Talán a fulladásos tünetek is ennek köszönhetőek. Habár az utóbbi két napban egyáltalán nem történt semmi ilyesmi. Elég furcsa az egész, talán csak vége van ennek a különös időszaknak, amikor így reagált a testem. A hányingereim is elmúltak, úgyhogy azt hiszem, hogy most már teljesen jól vagyok. Legalábbis nagyon remélem, hogy így van.
-         Készen állsz elindulni, kincsem? – lépett be Anthony a szobába. – A bőröndjeink már lent vannak a kocsiban. – Biztosan mehetünk repülővel. Nem szívesen ültetlek fel a gépre ekkora pocakkal. Nem szeretném, hogyha neked vagy a babáknak bármi bajotok esne.
-         Nem lesz semmi gond, Anthony. Jól vagyunk – mondtam őszintén. – Így a leggyorsabb utazni, és te idefelé sem volt semmi baj. Nem olyan hosszú az út hazáig, úgyhogy emiatt kár lenne idegeskedned.
-         Jól van, te tudod. Ha pedig bármi baj van, akkor még mindig megoldhatjuk, hogy leszálljon a gép – bólintott rá Anthony.
-         Eltérítenéd értem a gépet? – mosolyodtam el.
-         Érted bármit boldogan megtennék – kacsintott rám pajkosan.
-         Indulnunk kell, igaz? – kérdeztem kicsit szomorúan.
-         Igen, itt az idő, de ne aggódj, nem utoljára jártunk itt. Legközelebb már a gyermekeinkkel együtt jövünk ide nyaralni – ült le mellém szerelmem, és megsimogatta a gömbölyödő hasamat.
-         Remek gondolat – kuncogtam fel. – Biztosan ők is szeretik majd a szörfözést, mint az apukájuk.
-         Remélem – csillantak fel szerelmem szemei.
-         Biztos vagyok benne – bólintottam rá. – Olyan rosszak lesznek, mint amilyenek ti voltatok kicsinek a bátyáiddal.
-         Csaknem hoznak medvét ajándékba a nagymamájuknak, meg a nagypapájuknak – nevetett fel Anthony.
-         Kár, hogy akkor még nem tudtam, hogy mi történik a világban. Biztosan mókás jelenet volt – kuncogtam fel én is. – Csoda, hogy elbírtatok egy medvével. Mármint akkor még kisebbek voltatok.
-         Nem a méret a lényeg – kacsintott rám.
-         Valamiért ezt a férfiak igen sokat hangoztatják – nevettem el magam.
-         Te kis pimasz – döntött le az ágyra, és csikizni kezdett. – Talán valami gondod van valamimmel? – húzta fel a szemöldökét.
-         Mondtam én ilyet? – kérdeztem nevetve.
-         Nem, de ha már célozgatsz, annak is megvannak a következményei – csúsztatta be a kezét a szoknyám alá.
-         Anthony – sikkantottam fel, amikor elérte a célt.
-         Mondtál valamit? – fojtotta belém a szót egy csókkal.
Én pedig hagytam magam sodródni az árral. Gyors, és szenvedélyes együttlét volt, de mégis megvolt a maga meghittsége, és szépsége. Az élvezet egy csöppnyivel sem volt kisebb, mint bármikor máskor. Szerelmem mellkasán pihegtem már ki tudja mióta, majd elkövettem azt a hibát, hogy rápillantottam az órára.
-         Te jó ég – pattantam fel rémülten. – Öltözzünk gyorsan. Egy óra múlva indul a gépünk, és mi még itt vagyunk egy száll semmiben. Ez, el fogunk késni, és nem leszünk otthon időben.
-         Először is, leginkább semmiben szaladgálsz a legnagyobb örömömre – villantak meg Anthony szemei.
-         Drágám, ez most nem vicces – kaptam magam a lepedőt.
-         Tíz perc alatt kiérek a reptérre, ha akarok, úgyhogy ne aggódj. Szépen felöltözünk, és már mehetünk is – ült fel az ágyban szerelmem is. – Egyébként pedig azért, ami az előbb történt még a repülőt is boldogan lekésem.
-         Jól van, de most már készülődjünk. Anya és apa kint vár majd ránk a reptéren. Megbeszéltük, hogy ők jönnek értünk, és nem szívesen váratnám meg őket – estem pánikba.
-         Ott leszünk időben – pattant fel.
Majd lágy csókot nyomott az ajkaimra, és egy szempillantás alatt összeszedte a szobában szanaszét heverő ruháimat, hogy a kezembe adja. Azután pedig a saját ruháit magára kapkodta. Én is felöltöztem, bár lényegesen lassabban ment, mint általában, mert már kevésbé ügyesen hajolgattam, mint pár nappal ezelőtt.
-         Indulhatunk – jelentettem ki, miután belebújtam a papucsomba, és felvettem a retikülömet is.
-         Rendben, akkor menjünk – fogta meg a kezem kedvesem, és elindult velem a földszint irányába. Miután leadtuk a kulcsot már a kocsiban is ültünk, és száguldottunk a reptér felé.
-         Hm… kilenc perc ötvennyolc másodperc, bravó – mosolyogtam Anthonyra, amikor megállította a kölcsönzött autót a reptér bejáratánál.
-         Mondtam, hogy tíz percen belül ideérünk – kacsintott rám elégedetten. – Segítek bevinni a csomagokat, utána pedig leadom az autót, addig leadod a csomagokat? – simított végig az arcomon. – Nem kell neked emelni a csomagokat, majd én felteszem őket a futószalagra, te csak az útleveleinket várd meg, és a jegyeinket.
-         Rendben – bólintottam rá azonnal. Jó tervnek tűnt.
Anthony kipattant az autóból, azután pedig nekem is kinyitotta az ajtót, és kisegített a kocsiból. Majd kivette a csomagtartóból a bőröndöket, azután pedig besétáltunk a megfelelő kapuhoz. A jelek szerint már csak ránk vártak, mert az ott ülő lány csak megforgatta a szemeit, amikor kedvesem feltette a bőröndöket a szalagra.
-         Éppen, hogy elérték a gépet – szólalt meg a lány szúrósan. Bár szavait egyértelműen felém intézte, mert Anthonyt csodálattal figyelte.
-         Tudja a férjem megkívánt. Maga tudna ellenállni egy ilyen ajánlatnak bárhol, bármikor? – néztem rá villanó szemekkel, és egy pillanatra még remegés is végigfutott a testemen. Anthony láthatta, hogy túlságosan is felidegesítettem magam, mert egy szempillantás alatt megint mellettem termett, és szorosan átölelt.
-         Gond van, kedvesem? – simította kezeit a pocakomra. Majd belecsókolt a nyakamba. Mire a lány csak megforgatta a szemeit, és végre elintézte a jegyeinket. – Jól vagy? – húzott maga után a kocsihoz. – Jobb lesz, hogyha nem eresztelek el a közelemből. Nem lenne jó, hogyha akár csak véletlenül is átváltoznál. Nem tudjuk, hogy milyen hatással lenne ez a kicsikre, ráadásul le is bukhatsz, ami szintén katasztrófával végződne. Vegyél mély levegőket, és gondolj arra, hogy nemsokára otthon leszünk. Ott ahol biztonságban és szeretetben hordhatod ki őket, és mindig velem lehetsz – ölelt magához.
-         Oké, ez jó, ilyeneket mondj – lazultam el a karjai között.
-         Rendben, egész hazafelé úton a csodálatos jövőnkről fogok beszélni, de most igyekezzünk, mert nem szeretnénk elkésni. Ugye?
-         Hát persze, hogy nem – bontakoztam ki a karjaiból.
Majd kézen fogott, és elindult velem a gépünk felé. Szerencsére a beszállás már zökkenőmentesen lezajlott. Még csak éppen, hogy felszálltunk, amikor éreztem, hogy fulladni kezdek.
-         Azt hiszem, hogy ki kell mennem a mosdóba – suttogtam gyorsan egy szuszra Anthony fülébe.
-         Korábban jött rád a roham, mint általában. Ez valószínűleg a repülés következménye – állt fel, majd leemelte a kézitáskáját. Egy injekciós tűt vett elő, és valami üvegcsét, amiben fogalmam sincs, hogy mi volt.
-         Miféle rohamról beszélsz, és mi az? – kérdeztem idegesen.
-         A fulladásos rohamról beszélek, ami néha rád tör. Azt hitted, hogy nem vettem észre? – kérdezte kissé morcosan. – Nem vagyok hülye, édesem. Ráadásul ha rémlik, akkor elég jó vagyok orvosi kérdésekben is, és ezt te is tudod. Minden éjjel hajnali kettő és három között tört rád a roham. Minden hajnalban öt körül lettél rosszul. Tudtam, hogy nem akarod, hogy tudjam, ezért hallgattam a dologról, bármilyen nehéz is volt hallgatnom, amint öklendezel, és én legszívesebben odarohantam volna hozzád nem tettem, mert azt akartam, hogy te mondd el, de még most is át akartál verni.
-         Mikor jöttél rá? – kérdeztem miközben összehúztam magam.
-         Mióta nem voltak vészesek a fulladásaid? – kérdezte Anthony.
-         A nászutunk harmadik napja óta – gondolkoztam el.
-         Úgy van – bólintott. – Nyújtsd ki a karod – utasított, én pedig úgy tettem, ahogy mondta. Gyorsan letörölgette a kézhajlatomat fertőtlenítővel, majd egy szempillantás alatt beadta az injekciót.
-         Mi volt ez? – kérdeztem félénken.
-         Légút-tágító gyógyszer. Gyorsan hat, és nem ártalmas a magzatoknak sem. Már az első alkalommal is kaphattad volna, hogyha nem titkolóznál a rosszulléteiddel kapcsolatban – mondta morcosan.
-         Sajnálom – pityeredtem el.
Majd az ablak felé fordultam. Tényleg könnyedén vettem a levegőt a gyógyszer hatására. Éreztem, ahogy Anthony elmegy mellőlem, majd néhány pillanattal később visszaül mellém.
-         Hoztam neked egy pohár narancslevet, idd meg, jót fog tenni – fogta meg a kezemet, majd belecsúsztatta a poharat a kezembe.
-         Köszönöm – motyogtam az orrom elé.
Tudtam, hogy jogos, hogy haragszik rám, és ostobán viselkedtem, de nem tudtam, hogy mit mondhatnék erre az egészre. Inkább csak engedelmesen kiittam az innivalómat. Az üres poharat Anthony kivette a kezemből, majd megint eltűnt. Gondolom visszavitte a stewardessnek.
-         Nézd, kicsim – sóhajtott fel mikor visszaült mellém. – Nem akarok veszekedni. Tudom, hogy mindig is erős, független nő voltál, és talán mindig is az leszel, de kérlek, próbálj meg támaszkodni rám, hogyha baj van, vagy hogyha bajban vagy. Rendben? Tudom, hogy még sosem volt olyan, hogy ápolásra szorultál voltál, leszámítva azt a pillanatot, amikor eltörött a karod, de el kell kezdened támaszkodni rám, ahogy én is fogok rád. A feleségem vagy, és elvárom, hogy őszinte legyél hozzám. Megegyeztünk? – kérdezte komolyan.
-         Igen – fordultam felé, és mélyen a szemébe néztem. – Megígérem, hogy soha többé nem lesz ilyen – mondtam teljes komolysággal.
-         Helyes – mosolyodott el férjem. Majd gyengéden végigsimított az arcomon, és lágyan megcsókolt. – Soha, de soha többé ne titkolj el előlem semmit.
-         Nem fogok – kuporodtam az ölébe. Ő pedig szorosan körém fonta a karjait, már amennyire merte, hiszen nem akart a kicsikben kárt tenni. – Bocsáss meg – fúrtam a fejem a nyakába.
-         El is van felejtve – simított végig a hátamon. – Szeretlek, te makacs liba – nyomott puszit a fejem búbjára.
-         Én is szeretlek – mosolyodtam el.
Majd lassan elnyomott az álom. Sosem bírtam túl jól az ütemes hangokat ébrenlét szintjét. Az autóban is hajlamos vagyok elaludni, és ezek szerint a repülőkön is.
-         Ébresztő, kicsim – cirógatta Anthony az arcomat. – Megérkeztünk – mondta mosolyogva, amikor kinyitottam a szemeimet.
-         Tényleg? – csillantak fel a szemeim.
-         Igen, gyere, mindjárt találkozhatsz a szüleiddel – mondta boldog mosollyal az arcán. Tudta, hogy mennyire szeretnék már találkozni anyuval és apuval.
-         Jövök – pattantam fel, de egy pillanatra megszédültem.
-         Jól vagy? – kapta el a karomat.
-         Igen, csak egy apró szédülés – vágtam rá azonnal.
-         Rendben, akkor csak lassan – adta kezembe Anthony a táskámat.
Majd elhagytuk a gépet, és a bőröndjeinkért mentünk, amiket szerencsére gyorsan meg is kaptunk. Néhány pillanattal később pedig már a folyosón sétáltunk kifelé. Az első akit megláttam, az apa volt, ahogy kimagaslott a tömegből, anya pedig előtte állt, és a kezei a már gömbölyödő pocakján pihentek.
-         Anya, apa – sikkantottam fel boldogan. Majd sietős léptekkel indultam el feléjük. Szerelmem pedig a nyomomban volt.
-         Kicsim – ragyogott fel a szüleim arca, és ők is megindultak felém.
Anya, ahogy odaértem magához húzott, de nem tudtunk nagyon közel kerülni egymáshoz, mert a pocakjaink összekoccantak, és nem engedtek tovább minket. Ezen mindketten felnevettünk, majd anya átadott apunak.
-         Gyönyörű vagy, édesem – simogatta meg apa a hasamat. – Lemaradtam valamiről, vagy ilyen gyorsan fejlődik az első unokám? – pillantott ránk apa gyanakvóan.
-         Igazság szerint két nap alatt eresztettem ekkora pocakot – pirultam el.
-         Hűha, nekem meg több hónapomba telt, hogy ugyanolyan hasam legyen, mint a tiéd most – kuncogott el anya.
-         Viszont van, amit még nem tudtok – vigyorodtam el.
-         Na és mi lenne az? – lettek kíváncsiak a szüleim.
-         Ikrek – simogattam meg a hasam.
-         Nahát, egyszerre kettő – csillantak fel anya szemei, és apa is megejtett egy boldog mosolyt.
-         Fiam, téged is Isten hozott itthon – tárta karját apa Anthony felé is.
Elég furán hangzott ez az ő szájából, mert majdnem ugyanolyan idősek, de tetszett a gesztus, ahogy a férjemnek is, mert apával szorosan megölelgették egymást. 
-         Köszönöm – biccentett Anthony miután elengedték egymást, majd megölelte anyát is, aki boldogan viszonozta a gesztust.
-         Gyertek, elviszünk titeket haza – ölelt át apa.
Majd elvette az egyik bőröndöt a férjem kezéből. Néhány perc múlva már a kocsiban ültünk. Anya és én a hátsó ülésen beszélgettünk, míg a fiúk ugyanezt tették az első ülésen.