La Push Vámpirja

24.fejezet

(Bella szemszöge)

Megkövülten álltam a szobájában. Mintha nem is léteztem volna az életében. Pontosan ugyanúgy nézett ki az egész. Leszámítva, hogy eltűntek a Debussy cd-k, amiket annyira szeretett. 

- Bella, jól vagy? – szakított ki Edward a gondolataimból. 

- Persze – néztem a szemébe. – Hallgatlak – tettem még hozzá. 

- Nem lehetne, hogy inkább beszélgessünk? Tudom, hogy mindent jogod van tudni, de hogyha nem zavarna én is kíváncsi lennék néhány dologra, ami veletek történt. A beszélgetés szerintem jobban működne, mint az én állandó és örökös bocsánatkéréseim, mert őszintén szólva semmilyen jó érvet nem tudok felhozni a mentségemre – kérlelt. 

A kezét lassan felemelte, mint régen. Még mindig élénken élt bennem ez a mozdulat, ilyenkor simított ki egy-egy kósza tincset az arcomból. Most azonban megállt a mozdulat közben, és visszaejtette a kezét maga mellé. 

- Bocsánat – kezdett bele. – Ez csupán a szokás hatalma – nézett rám zavartan. 

- Igen, értem – mondtam elgondolkozva. A szokás hatalma. Egy olyan szokásé, amit több, mint ötven éve nem gyakorolt. – Térjünk vissza tárgyra, ha lehet. Miért nem bíztál bennem? – csaptam a közepébe. Ez a kérdés foglalkoztatott leginkább. 

- Én nem úgy fogalmaznék, hogy nem bíztam benned – mondta bűntudatosan. 

- Hát hogyan fogalmaznál? – kérdeztem vissza idegesen. 

- Elfogadtam a tényt, hogy te egy jobb életet választottál nélkülem. Hiszen azt hittem, hogy nem eshetsz tőlem teherbe, ilyenre még nem volt példa, ezért rosszul következtettem, de egyáltalán nem haragudtam rád. Fájt a gondolat, ezt nem tagadom, de nem tudtam neheztelni, mert úgy éreztem, hogy minden jogod megvolt, hogy mást válassz helyettem. Én csak szerettem volna megkönnyíteni számodra a döntést. Arra gondoltam, hogy Jacobbal végre normális és boldog életed lehet, még akkor is, hogyha vérfarkas. Egy fokkal még mindig jobb nálam, és ő megadhatja neked az anyaságot és a családot – magyarázkodott. 

Komolyan azt hitte, hogy nekem csak az számít, hogy normális életem legyen? Erről már akkor lemondtam, amikor először megcsókolt. Egyébként sincs ezzel még megmagyarázva, hogy miért nem bízott bennem. Ez csak kifogás. Igazából soha nem hagyott volna el, hogyha nem tudja meg, hogy terhes vagyok, és nem következtet rosszul az apa kilétére. 

- Te most komolyan úgy gondolod, hogy ez magyarázat? Először is, nem haragudtál rám, ez igazán kedves tőled, bár igazság szerint mindketten tudjuk, hogy nem is volt rá okod. Másodszor, hányszor bizonyítottam be a számodra, hogy nekem nem kell normális élet, hanem csak te. Mást sem tettem, amíg együtt voltunk, csak egyfolytában a tudtodra adtam, hogy mennyire fontos vagy nekem, és hogy nem számít, hogy a véremet áhítod. Boldogok voltunk, és én olyan boldoggá tehettelek volna, amilyet még nem tapasztaltál, hogyha aznap éjjel átjössz és megkérdezed, hogy kitől vagyok várandós, de te inkább elmentél. Még csak azt sem hagytad, hogy megmagyarázzam, és most elvárod, hogy elhiggyem, hogy szeretsz? 

- Bella, én tényleg, szeretlek. Nincs nálad fontosabb személy a világon. Csak te és Anthony számítotok. Engedd meg, hogy bebizonyítsam. Kérlek – nézett rám könyörgőn. – Tudom, hogy mindent elrontottam, és végtelenül ostoba voltam, amin már nem változtathatok, de ha engednétek, akkor jóvátenném. Bármit megtennék, hogy újra egy család lehessünk – mondta határozottan, és úgy éreztem, hogy őszinte is. Bár ki tudja, hiszen mindig is mesterien hazudott. Vajon megbízhatok-e még benne? Egyszer már cserbenhagyott.