La Push Vámpirja

11.fejezet

- Biztos, hogy hallja? – kérdezte Jasper, miután harmadszor indította újra a dalt. 

- Nem tudom, de szerintem hallania kell – válaszoltam bizonytalanul. 

Lehet, hogy tévedtem? Talán tényleg nincs semmi értelme, és igaza van Edwardnak? Békén kellene őt hagynunk? Én akkor sem vagyok képes rá, hogy feladjam. Vissza fogjuk kapni őket, bármi áron. Ki tudja, talán még a másik két fiával is jóban is lehetünk. Ha Bella az édesanyjuk, akkor még az sem érdekel, hogy farkasok. Meg kell szoknunk egymást. 

- Szerintem ennek semmi értelme, Kicsim – mondta Jasper határozottan. 

- Akkor adjuk fel? – fordultam felé döbbenten. Ő nem fordulhat ellenem! 

- Nem azt mondtam. Mi lenne, hogyha ezt itt hagynánk a határnál? Talán valaki elviszi La Push-ba. Lehet, hogy Bella csak nem hallotta meg – biztatott, de mindketten tudtuk, hogy csak vigasztalni próbál. 

- Persze, biztos – mondtam csalódottan. 

- Adj neki egy kis időt. Nem várhatjuk el, hogy azonnal tárt karokkal fogadjon bennünket – ölelt magához Jasper, majd elindult velem hazafelé. 

- Tudom, de ettől még nem leszek türelmesebb – panaszkodtam. Nem vagyok hozzászokva, hogy várnom kell. 

- Hát a türelem sosem volt erényed, de pont amiatt imádlak ennyire, mert nem bírsz magaddal. Minden rendben lesz – mondta mikor beléptünk az ajtón. 

- Hát itt meg mi történt? – kérdeztem döbbenten. A nappalin, mintha egy hurrikán söpört volna végig. 

- Emmett, ahogy ígérte nektek, visszatartotta Edwardot – mondta Rosalie egyszerűen, miközben felnyalábolt egy adagot a kanapéból. – Jasper, fent vannak a szobájában, Carlisle is vele van. Jobb lenne, ha lenyugtatnád egy időre. Már régen volt ilyesfajta dühkitörése. 

- Megyek – mondta Jasper, és már el is tűnt. 

Néhány perccel később mind a négy fiú visszajött a nappaliba. Edward még mindig dühösen nézett, de Jasper képessége megtette a hatását, és nyugton maradt. A dühét, amint Esme elé állt felváltotta a bűntudat. 

- Sajnálom, hogy tönkretettem a nappalit – mondta lesütött szemekkel. Esme pedig magához szorította. 

- Semmi baj, majd rendbe hozzuk – mondta anyánk szeretetteljesen. – De ha lehet, többé ne forduljon elő – mondta komolyan. 

- Megígérem. Bocsássatok meg – mondta őszintén, mi pedig bólintottunk. 

- Én is sajnálom, hogy az akaratod ellenére cselekedtem – mondtam komolyan. „Bár őszintén szólva nem bántam meg, mert végre felráztam Edwardot, egy kicsit." Tettem hozzá gondolatban.

- Még mindig olvasok a gondolataidban – mosolygott rám halványan.

- Hupsz. Kicsúszott? 

- Ki, de semmi baj. Igazad volt, nem adhatom fel – mondta bátyám határozottan, mire mindenki boldogan elmosolyodott.

(Edward szemszöge)

Ahogy kimondtam, hogy nem fogom feladni Bella visszahódítását, mindenki boldogan elmosolyodott, még Rosalie is, pedig ő soha nem kedvelte szerelmemet. 

- Mi változott meg, Rose? Hiszen te gyűlölöd Bellát – érdeklődtem, mivel egyfolytában csak egy színdarabot ismételgetett gondolatban. Reméltem, hogyha nyíltan felteszem a kérdést, akkor kapok majd rá választ. 

- Én sosem gyűlöltem őt, csak annyiról volt szó, hogy amíg ember volt, veszélyes volt a családunkra nézve, de most már nem az, hiszen ő is vámpír – magyarázta Rosalie. – Miért állnék a boldogságod útjába, hogyha már nincs rá okom? – kérdezett vissza. – Egyébként pedig meg akarom ismerni az unokaöcsémet, ami csak úgy lehetséges, hogyha valahogy kibékíted Bellát.