La Push Vámpirja

38.fejezet

(Anthony szemszöge)

Miután megnéztem anyát, hogy hogy van, azonnal nagyapa felé vettem az irányt, hogy beszéljek vele Nathalie-ról. Bár fogalmam sem volt, hogy van-e egyáltalán megoldása ennek a helyzetnek. Hiszen elvileg Nath nem is eshet teherbe, amíg gyakorolja az átváltozást, márpedig, hogyha az én bevésődésem, akkor ezt örökké fogja gyakorolni, hogy ne kelljen elhagynia engem. Ergo, nekünk soha nem is lehet gyerekünk. Bár Billy szerint pedig nagyon is lehetséges. Csak néhány évet kéne kihagynia a farkassá változásból, amíg teherbe esik, és kihordja a babát, majd újra elkezdheti az átváltozást. Bár erről inkább szeretném megkérdezni nagyapát is. Hiszen logikusnak hangzik, amit Billy kigondolt a boldogságunk érdekében, és alfaként el is érhetné, hogy Nathalie, ha akar, akkor se tudjon átváltozni, de nem biztos, hogy kivitelezhető. Ráadásul nem dönthetünk Nath helyett ebben a kérdésben. Mérlegelek minden lehetőséget, és utána megbeszélem a lehetőséget leendő kedvesemmel. Még mindig kicsit furcsa ez az egész. A kapcsolatunk a születése óta nem hétköznapi, és mondhatjuk, hogy az idő múlásával folyamatosan változott. Amikor még csecsemő volt az én karomban nyugodott meg, kislányként én hintáztattam, amikor Sam járőrözött. Valahogy mindig is mellette akartam lenni, és ahogy növekedett a kapcsolatunk is egyre fejlődött, úgy, hogy szinte észre sem vettem. Először a bátyja voltam, aztán az egyik haverja, utána a legjobb barátja, és most egyre inkább úgy érzem, hogy a kedvese. Valahogy lassan tört rám ez az érzés. Nem is tudom, hogy igazából mi történt. Soha nem néztem úgy Nathalie-ra, mint leendő kedvesemre, bár tény, hogy az utóbbi időben egyre többször gyönyörködtem a bájaiban. Mert kétségkívül gyönyörű nő, és kedves, lágy, őszinte, tökéletes. Bárki boldog lehetne mellette, de ő engem választott. Lehet, hogy eleve így volt elrendelve, azért nem néztem soha más nőre, mert rá vártam. Azért álltam egész életében mellette, mert vele kellett lennem. Nem a bevésődés miatt, hanem magunk miatt. Anya egyszer azt mesélte, hogy apa várt rá, egy egész évszázadon át nem nézett más lányra, mert az nem ő volt. Talán ez történt Nathalie-val és velem is, csak nem kellett rá olyan sokáig várnom. Azt hiszem, hogy tényleg szerettem. Sőt, mindig is szerettem. Már egészen a születésétől kezdve vártam a pillanatot, hogy együtt lehessünk, de csak most jöttem rá. Amikor kis híján megcsókoltam. Az igéző szemei, a kívánatos, telt ajkai. A selymes, bronz bőre, tökéletes alakja. A hosszú, fekete haja. A lelke és a teste tiszta ártatlan valója. - Anthony, be is jössz, vagy csak megkövülve állsz itt tovább? – legyezett Carlisle a szemem előtt a kezével. - Tessék? – tértem magamhoz. – Bocsánat, én csak elbambultam. - Igen, azt látom. A kérdés már csak az, hogy mi kötötte le ennyire a gondolataidat – mosolygott rám mindentudóan. „Pont ilyen voltam én is, miután rájöttem, hogy mennyire imádom Esmét. Az unokám szerelmes – gondolta boldogan."- Már ne is haragudj, de nem úgy nézel ki, mint akinek ötlete sincs – mosolyodtam el én is. - Ötletem van, csak nem vagyok biztos benne, hogy igazam is van a kérdésben. Bár szerintem, igen – tessékelt be a dolgozószobájába. - Igazad van abban, amit gondoltál, és őszintén szólva, én is csak most döbbentem rá – mondtam kicsit idegesen. Miért tartott ennyi ideig, mire rájöttem, hogy hogyan érzek valójában. - Ne szabadkozz, van, hogy az érzés szunnyad egy ideig, és hirtelen tőr rád. Nem te vagy az első a családban, akinek idő kellett, hogy rájöjjön az érzéseire. Ez csodálatos időszak – merengett el. - Valóban az – mosolyodtam el boldogan. Majd az arcom gondterheltté vált. - Akkor mi a gond, amiért felkerestél? – komolyodott el nagyapa is. - Nathalie, mint tudod vérfarkas – néztem rá jelentőségteljesen. - Igen, de nem értem a problémát, miért ne lehetne együtt egy vérfarkas, és egy félvér? Nem ti vagytok az első furcsa pár a világon – mondta határozottan. – Anyád, és apád sem volt éppen hétköznapi. - Tudom, de velük mégis csak más volt a helyzet. Anya nem volt alakváltó. Nathalie-ra súlyos következményekkel lehetnek a fajtánk béli különbségek. - A fajtátok béli különbségek? Fiam, ti elsősorban emberek vagytok, egy kis plusszal. Nem hiszem, hogy bármi baj származhatna a szerelmetekből. Nem fogtok kárt tenni egymásban. - Szándékosan biztosan nem, de mi van, hogyha Nath például teherbe esik? Mi lesz, hogyha a baba esetleg mérgező, és megharapja? Egyáltalán lehet-e nekünk gyermekünk, vagy a sejtjeink megölik egymást, és nem lesz képes még megfoganni se? - Anthony, te elvégezted az orvosit? – kérdezte Carlisle kikerekedett szemekkel. - Nem, csak szeretem a szakkönyveket – mondtam mosolyogva. – Most viszont koncentráljunk a lényegre. Mit gondolsz ilyen szemszögből a kapcsolatunkról? - Őszintén szólva nem tudom – mondta meg az igazat. – Még nem találkoztam hozzátok hasonló szerelemmel, de biztos vagyok benne, hogy megoldható. Végezhetek vizsgálatokat, és kutatásokat is az ügyben. Addig pedig legyetek megfontoltak. - Köszönöm, többet nem is várhatok el. - Ugyan, ez semmiség. Bármit megtennék értetek – legyintett mosolyogva. – Oh, még egy kérdés – kezdett bele. – Mérgező vagy? Haraptál meg már valaha valakit? - Eddig csak állatokat, és őket is csak táplálkozás céljából – gondolkodtam el. – Hacsak kiskoromban nem, de nem emlékszem. - Rendben, semmi gond – mosolygott rám. – Talán az édesanyád meg tudja mondani. Megtennéd, hogy szólsz neki? - Persze, mindjárt megkérem, hogy jöjjön ide hozzád – indultam kifele a szobából. - Nekem is lenne igényem a hugicámra – rontott be Emmett az ajtón. – Légy szíves, csak egy kicsit hagyjatok engem is Bellával lenni. Olyan sok mindenről lemaradtam már így is – biggyesztette le az ajkát. - Megmondom neki, hogy téged is keressen fel – kuncogtam fel. - Köszi, öcsikém – veregetett hátba. Még jó, hogy félig vámpír vagyok, mert különben egy ilyen kedves megnyilvánulástól eltört volna a gerincem.Szép lassan, emberi tempóban sétáltam vissza Edward szobájáig. Nem akartam megzavarni semmit. Olyan jó volt anyát megint boldognak látni, és minden jel szerint Edwarddal az is lehet újra. Úgyhogy rajtam ne múljék. Majd csak megismerjük egymást mi is. Bár én már elég sokat tudok róla, de ötven év alatt könnyedén megváltozhatott sok mindenben. Mikor odaértem az ajtóhoz azonnal halkan bekopogtattam. - Szabad – hallottam meg Edward hangját, és azonnal beléptem a szobába. - Itt vagyok, ahogy ígértem – mondtam komolyan. – Anya, Emmett már tűkön ül, hogy veled tölthessen néhány percet, úgyhogy, ha van kedved menj le hozzá, de előtte még Carlisle hív téged – magyaráztam anyának lágyan.- Rendben, azonnal benézek hozzá – állt fel anyu, de egy pillanatra bátorítólag megszorította Edward kezét. Majd hozzám lépett és megölelt, közben pedig gondolatban üzent nekem. „Lehetőség szerint próbálj meg egy kicsit kíméletesebb és türelmesebb lenni apádhoz, mint legutóbb – kérlelt gyengéden- Hidd el, hogy igyekszem – válaszoltam a gondolatára. Tényleg igyekszem, de nem is olyan könnyű. Valahogy könnyebb volt nem haragudni rá, amíg nem volt itt. Miután ezt megbeszéltük anya azonnal kisurran az ajtón, és be is csukta maga mögött. Én pedig magamra maradtam vele. Igazság szerint sok minden érdekelt az ő szemszögéből is, csak nehéz volt belekezdeni egy beszélgetésbe vele. Bár a gondolatai alapján ő is pontosan ugyanígy volt ezzel. Aztán mégis összeszedte a bátorságát, és szólásra nyitotta a száját. - Tudom, hogy nem kedvelsz engem túlzottan, de szeretném, hogyha legalább megpróbálnál nekem adni egy esélyt – kezdett bele. - Nem mondtam, hogy nem kedvellek – vágtam a szavába. – Haragszom rád, és ehhez azt hiszem, hogy jogom van. Leginkább azért haragszom, mert nem bíztál meg anyában és magára hagytad. Nekem szép életem volt eddig is. Volt családom – mondtam határozottan. - Tudom, hogy volt, és hálás is vagyok Jacobnak ezért, de nekem kellett volna veletek lennem. Nekem kellett volna átváltoztatnom az édesanyádat – mondta bűntudatosan. - Hogyha most csak vezekelni akarsz, akkor hagyjuk ezt az egész beszélgetést – sóhajtottam fel. Anya mondta, hogy önmarcangoló típus, de azt, hogy ennyire, soha nem gondoltam volna. - Nem, ne hagyjuk abba, én csak elnézést akartam kérni – vágta rá azonnal. - Jó, akkor ezen most túl is vagyunk. Nem akarom, hogy az örökkévalóság hátralévő részében állandóan bocsánatot kérj, hogyha találkozunk – mondtam komolyan. „Hm, Bella nevelése. Mintha csak őt hallanám – gondolta Edward büszkén."- Akkor áruld el, hogy mit tegyek azért, hogy kapjak tőled még egy esélyt – nézett rám kérlelőn. – Bármit megteszek a boldogságotokért. - Tedd boldoggá anyát, ez kell ahhoz, hogy jóban legyünk. Nem nehéz feladat, mert minden alkalommal beleremeg a lába, hogyha meglát, bár nem fogod könnyen visszaszerezni még így se. Viszont hogyha kitartó vagy, akkor tudom, hogy boldoggá tudod tenni. Ha anya elégedett, akkor én is az vagyok – magyaráztam a helyzetet. - Ezek nagyon önzetlen gondolatok, de édesanyád miatt nem kell aggódnod. Engem az érdekel, hogy érted mit tehetek – lépett hozzám közelebb. - Értem nem kell tenned semmit. Minden rendben van velem, de hogyha baj van, akkor szólok, ígérem – mondtam őszintén. - Nem akarsz beszélni valamiről? Nem tudok segíteni valamiben? Hozzám bármilyen gonddal fordulhatsz – mondta kedvesen. – Az apád vagyok, még akkor is, hogyha nem érzel annak. - Tudom, hogy fontos neked, hogy kijavítsd a hibáidat, és hogy apámként tekintsek rád, de adj egy kis időt. Kis híján ötven évig más töltötte be a helyedet, és nem könnyű ettől a ténytől elvonatkoztatni, de ígérem, hogy igyekezni fogok. Egyelőre lehetnénk csak jóban egymással, mit szólsz? – kérdeztem és a kezemet nyújtottam. Edward pedig gondolkodás nélkül utána kapott, és megrázta. - Boldogan elfogadom az ajánlatot – mosolyodott el, és megveregette a vállamat. - Jó, akkor most elkezdheted elmesélni nekem, vagyis inkább megmutatni, hogy milyen volt anya, amikor még együtt voltatok. Kíváncsi vagyok a szép pillanataitokra, persze a pikáns részeket megcenzúrázva, hogyha lehet – fintorodtam el egy pillanatra. Az a része nem érdekelt a dolognak, hogy hogyan lettem én. - Mire gondolsz pontosan? – kérdezte felhúzott szemöldökkel. - Arra, hogy kipróbálhatunk egy emlékátvitelt – nyújtottam felé a kezem. – Pont olyan, mint amit a múltkor kaptál tőlem, csak most te adnál nekem képeket, és nem fordítva. Egyszerű folyamat. Az elején egy kicsit furcsa lehet, de gyorsan hozzászoksz. Érezni fogod, ahogy körbevesz a pajzsom, és magába fogadja a képeket, amiket vetítesz – magyaráztam. – Talán jobb lenne, ha leülnénk, utána pedig csak fogd meg a kezem, és lazíts. - Rendben – egyezett bele. Mindketten leültünk és Edward azonnal elkezdte vetíteni a képeket az elmémbe, de néhány pillanattal később kikapta a kezét az enyémből. - Mi a baj? – kérdeztem döbbenten. - Látom a múltat. Mármint, lepereg az egész a szemem előtt – mondta döbbenten. – Ez normális? - Igen, ez teljesen rendben van – bólintottam rá. – Elfelejtettem mondani, hogy vannak ritka kivételek, alkalmanként vannak, akik látják a képeket, amiket átveszek tőlük. Pontosabban eddig még csak anyánál fordult elő ilyen. Érdekes – gondolkodtam el. - Valóban az – gondolkodott el ő is. „Talán azért van, mert én gondolatokat veszek el, Bella pedig megvédi a sajátjait. Anthony pedig valahol köztünk áll, ezért biztosan mindkettőnkre reagál az adottsága – gondolta végig magában a történteket."- Szerintem ez egy remek elmélet – mondtam határozottan. - Köszönöm, de ez csak egy ötlet. Még nincs alátámasztva – legyintett. – Viszont, hogyha még szeretnéd, akkor próbáljuk meg újra az emlékátvitelt. Most már nyugton fogok maradni, ígérem – adta vissza a kezét. Néhány pillanattal később, az emlékek pedig csak úgy pörögtek. Mindent láttam. A megismerkedésüket. Edward vívódását, hogy mi lenne a helyes. Azután, ahogy megmentette anyát a sikátorban, az első találkozás a Cullen családdal, James, és a két csatlósa. A balett terem. Minden lepergett előttem, ahogy anya is megmutatta, de Edward szemszöge valahogy mégis teljesen más volt. Az ő szemével láttam anyát, és így sokkal gyönyörűbb volt, mint valaha. Amikor anya emlékeit láttam, akkor ő átlagosnak mutatta magát, de Edward szemszögéből a világ legszebb asszonyává vált. A képek lassan leperegtek, és én végre mindennel tisztában voltam. - Tehát elméletileg lehetetlen a létezésem? – kérdeztem döbbenten. - Elméletileg azt hittük régen, de most már tudjuk, hogy nagyot tévedtünk – válaszolta lehajtott fejjel. – Ráadásul az, hogy elvileg nem volt lehetséges, még nem volt elég ok arra, hogy kételkedjek Bella érzéseiben. - Ne kezdjük már elölről az önmarcangolós kérdést, könyörgöm – nyögtem fel. - Oké, már abba is hagytam – emelte fel a kezeit védekezően, mire mindketten felnevettünk. „Sikerült, sikerült, sikerült. Beszélgetnek egymással! Apa és fia lassan egymásra talál! – gondolat Alice és közben szökdécselt Jasper körül. - Bárcsak látnám a jövőjét Anthonynak is. Majd szétvet az ideg ettől a várakozástól. A legfontosabb dolgokra nincs rálátásom – morgolódott aztán." Mire mindketten hangos kacagásba kezdtünk. - Alice néni mindig ilyen hiperaktív? – kérdeztem kíváncsian. - Nos, tulajdonképpen, igen. Mindig ilyen, és ez sosem fog megváltozni, de pont azért szeretem ennyire, mert egyszerűen nem bír magán uralkodni. Hogyha bármilyen eseményt szeretnél széppé tenni, akkor bátran fordulj hozzá – mondta Edward határozottan.- Hallok ám – kiabált fel Alice. Mi pedig csak összemosolyogtunk Edwarddal. - Bocsi, hugi – kiáltott le végül Edward. - Ne haragudj, Alice néni – kiabáltam le én is. - Na jó, megbocsátok – mondta Alice kuncogva. - Egyébként mikor vadásztál utoljára? – kérdeztem kíváncsian. A szemei nagyon feketék voltak kezdtem már lenni. - Nem olyan régen, csak mostanában egy kicsit megviselt voltam, pontosabban nagyon, és így gyorsabban visszatér a szomjam – magyarázkodott. - Akkor, mit szólnál egy közös vadászathoz? Nekem is jól esne már egy kiadós hajsza – ajánlottam fel az első közös program lehetőségét. - Az remek lenne – lelkesedett fel. Mindketten felpattantunk, és az ablak felé fordultunk. Edward odalépett és szélesre tárta az üvegajtót. - Keresünk egy-két oroszlánt? – kérdezte lelkesen. - Naná, de az én kicsikém tabu – mondta komolyan. - Sosem bántanám a te oroszlánodat. Bella mindent elmondott róla – biztosítottam. - Akkor verseny – mondtam vidáman, és kivetettem magam az ablakon. Majd ahogy földet értem, már száguldani is kezdtem a hegyek felé.